Spanyolok...Finnek...Nekem már mindegy! Szeretem őket! ^^

Üdv Újra!!! ^^

Mivel is kezdjem? A hétvége során két dologra lettem figyelmes.... azaz talán háromra;

1. Internátusba akarok menni!!
2. Szerintem megint(?!) szerelmes vagyok!!
3. A Finnek igenis jó zenét csinálnak!!

De haladjunk sorba...

Nem régóta, talán egy hete leltem rá az AXN Crime nevezetű tv csatornán, anyukámmal egy sorozatra, melynek neve: El Internado...


Misztikus thriller-sorozat, melyben különösebbnél-különösebb, furcsa, nem hétköznapi dolgok történnek egy Internátus intézményen belül. A sorozat spanyol, tudtommal 5 évados. Nem rég kezdték el vetíteni, és biztos vagyok benne, hogy sok embert a tv elé fog ültetni.
Ismertető:
Egy kísérteties erdő mélyén egy első látásra nyugodt életű, patinás, ódon bentlakásos iskola bújik meg. A tanulók is átlagosak, kisgyerekektől a tinédzserekig lányok, fiúk egyaránt megkezdték a következő iskolaévet. Azonban az épületet lappangó félelem járja át: pislákolnak a lámpák, magyarázat nélkül csapódnak ajtók, test nélküli árnyak suhannak az éjszakai folyosón, az erdőből pedig valaki szüntelen figyel. Úgy tűnik, néhány tanár sejt valamit, de csak az öreg történelemprofesszor kezd nyomozni a sötét titkok után. Ő sem sokáig...
Röviden ennyi. Nagyon jó sorozat, arról nem is beszélve, hogy szerelmes lettem az egyik főszereplőbe, Ivan-ba, ki természetesen egy lázadó kamaszt alakít.....de olyan jó pasi, hogy érte ezer örömmel mennék informátusba. Nem kellene kétszer hívni. Amúgy Iván ő lenne:

Ivan

és Ivan zuhanyzás után.... *.*

Szerintem a képek mindent elmondóak.... * olvad ezerrel xD

Visszakanyarodva a másik témára a finnekre...Találtam egy jó kis finn csapatot, melynek neve, Uniklubi. Nem olyan hű de nagyon híresek, de szerintem nagyon jók. Véletlenül találtam rá az együttesre, nekem nagyon bejön. De aki szereti a rockot, annak csak ajánlani tudom. Dallamos, zúzós és mindenek előtt ami szerintem nagyon fontos, finn nyelven énekelnek!! Ez igencsak ritka, legalábbis szerintem. De nem is lopom itt az időt, még nekem is van dolgom! Addig adnék az együttes dalaiból egy kis csemegét! ^^

Uniklubi - Vnus - http://www.youtube.com/watch?v=48S6W0ZAbLk
(Mondjuk a koncertverzió jobban sikerült, de ez is jó! ^^)
Uniklubi - Myrkky - http://www.youtube.com/watch?v=2oCxdLsfor0&feature=related

(Mindkettő nagyon jó dal szerintem, bár a másodikat csak yaoi mix kíséretében tudtam belinkelni, de a dal akkor is mennyei *.*) Jó zenehallgatást!!!!! ^^
A csapatról kép: http://blogimg.goo.ne.jp/user_image/61/84/071b6e92915d1da61201e51e769f5900.jpg

.....

Egy újabb "fantasztikus" nap...

Üdv Mindenkinek!!

A nap csak úgy virít ezerrel, az ablak kis résnyire nyitva, és én élvezem ahogy az oxigén beáramlik szüleim szobájába...ami az én szobámba már másképp van. Nehéz hozzáférni az ablakomhoz, de ráadásképp még termetemnek köszönhetően is, vagy 5 percet kínlódtam annak kinyitásával... Szüleimet nem akartam már ezzel zargatni tegnap este. Mikor nagy nehezen láss csodát(!) kinyitottam, megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Oxigén nélkül, tikkasztó forróságban, igencsak nehéz tanulni és koncentrálni...
Ahh a tanulás. A másik kedvencem... Mást sem csinálok szinte megállás nélkül... De muszáj, ugyanis valamit valamiért alapon játszunk a tanárokkal... Szóval nem unatkozom...
Az utóbbi pár napban úgy voltam, hogy igazán ösztönző dolog nincs az életembe, amiért tanulnom kellene... De aztán ma éjjel történt valami...
Egy fontos információval lettem gazdagabb. Mikor megtudtam a hírt, remegtem az idegtől, teljesen le voltam/vagyok döbbenve. Nem is hiszem el még most sem...
Igazából nem kellene, hogy érdekeljen a dolog, de sajnos bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottam. Ha belegondolok, nem is kellene meglepettnek lennem, szinte tudtam, éreztem, tudat alatt, hogy valami nem smakkol egy-két dologban. Most ezt így nehéz megértetnem, de lényegében arról van szó, hogy szerintem lefigyeltek animecon-on engem(is). Azaz csak egy ember, kinek ottlétéről én nem tudtam, de mégis ott volt a jelek és több személy szerint. Döbbenet.(!) Márpedig ha valósak az állítások, akkor az nekem már nem előnyös. Nagyon nem. Én szerettem volna, csinos lenni azon a rendezvényen, ahhoz képest szerintem.....huhh.....eszméletlen ronda voltam. :D Szóval a titkos személy előtt "szép" képet adhattam le magamról... -.-"" . Zavar. Minden zavar. Gondolom okkal ment el ő is a rendezvényre. És velem ellentétben, ez az illető engem láthatott, talán látott is. Ezt sem tartom érvényesnek. De mindegy... Csupán idegesít. Annyira sejtettem. Minden jel arra utalt, hogy ott volt, de én nem vettem őket figyelembe, azt hittem ő nem képes ilyen rendezvényeken megjelenni. Ezek szerint tévedtem. Megint. És ezáltal minden képkocka összeállt... A legkisebb is...
Már csak újabb kérdések maradtak megválaszolatlanok... Vajon mit keresett Ő ott? Vajon láthatott engem? Rám ismert? Ha igen, mit gondolhatott rólam? .....

....csak egy álom volt.

Hirtelen egy animecon kellős közepén találtam magamat. Furcsa, kissé zavaros, eldugott helyszín volt, tele furcsábbnál furcsább épületekkel, de igazából nyílt téren játszódott le az egész. Éppen beszélgettem az emberekkel, már nem emlékszem kikkel, mikor hirtelen rezgett a telefonom. Emlékszem, a régi Samsung C65-ös modell volt nálam.Félrevonultam. Mikor kivettem a zsebemből telefonomat, láttam a nevét annak ki engem hívott. Egy "C"-betűvel kezdődő név volt kiírva. (Elnézést, de nem szeretném leírni a személy teljes nevét. Szerintem aki ismer annyira, tudja kiről van szó) Mikor felvettem a telefont, szándékosan úgy csináltam, mintha nem tudtam volna, hogy ő az... Emlékeim szerint a beszélgetés így zajlott.

- Igen? - kérdeztem izgatottan.
- Szia! Kivel beszélek? - kérdezte egy fiatal, és nagyon kellemes, lágy hang.
- A nevem Dorina. És én kivel beszélek? - kérdeztem vissza, mintha nem tudtam volna...
Pár másodperc múlva jött csak válasz...
- Szerintem tudod jól, ki vagyok. - jött a kissé szigor válasz.
- Igen... És miben segíthetek? - kérdeztem rögtönözve.
- Csak egy-két közös ismerőst akartam volna elérni...
- Hát ha gondolod, gyorsan körbenézek, biztos összefutok egyel.
- Rendben. - jött a halk válasz, és én azonnal mint az őrült kerestem is a többieket con-on.
Nem kell mondanom, folyton belebeszéltem a telefonba, addig is tudtam; nem tette le a telefont.
Mikor mellettem, nem egy közös ismerős elment, én önző módon "nem vettem észre őket". Nem akartam, hogy a "C"-betűs illetővel megszakadjon a telefonos kapcsolatom. Mikor azonban tényleg szinte már eltévedtem, találtam ismerős embereket. Nem vettem észre, hogy elrohant az idő. Mikor megnyomtam a telefonom egy gombját, láttam, ő már letette. A többiek kérdezték, mi a bajom, hiszen hirtelen nagy elkeseredés lett úrrá rajtam. "Már megint....."- jött a gondolat.
Mikor hazaértem, láttam a telefonomon, még egy "kedves" személy nevét ki konkrétan a fiú legjobb haverja és "R"-betűvel kezdődik a neve... Ő vajon mit akarhatott? Újabb szemrehányást? Újabb lealázásokat gondolom...
Mikor megébredtem, a víz levert. Csak álmodtam. Mégis olyan élethű volt. És annyira kellemes volt a szeretett személy hangját hallani...
Vajon miért álmodom vele ilyen sűrűn? Miért kell folyamatosan, többféle módon átélnem, hogy elveszítem őt? ... Meg lett pecsételve a mai napom is úgy érzem...

Káosz...? xD

Üdvözletem Mindenkinek!!

Csak röviden számolnék be a mai napról, ugyanis az óra ketyeg ezerrel... ^^"""
Előzmények tegnap délelőtti napból...;
- Akkor jöjjünk együtt magassarkú cipőbe!Csípjük ki magunkat Dorina!! - mondja izgatottan Monesz barátnőm.
- Hát nem is tudom... - kezdek meghátrálni szokásomhoz híven.
- Naahh...Légyszi Dorina!!Légyszi!! - néz rám hatalmas szép barna szemeivel barátnőm, széles mosollyal az arcán. Persze én nem tudok neki ellent mondani, így halkan és bizonytalanul kinyökögöm; "jó..."
Nagyon örült a leányzó, hogy belementem a kis "buliba", bár már akkor tudtam...meg fogok halni másnapra ^^ (azaz mára).
Jött a másnap reggel, találkoztunk, már a korai percekben fájlaltuk lábainkat...de örültünk egymásnak, tényleg csinosak voltunk. Legalábbis a visszajelzések alapján... ^^
Egy nagyon jó fiú barátom(kivel egy suliba járok), le nem tudta rólam venni a szemét, én pedig folyton, kellemetlen érzetem által, félretekintettem.
Már alig vártuk, hogy vége legyen a sulinak. Az egyik tanárnak rossz kedve volt, rajtunk vezette le a feszültséget, de mindezek mellett egy másik tantárgyból még felelnünk is kellett Monesszal...kényszerből. Nagyon hirtelen jött, de muszáj volt, mert holnap is nehéz nap elé nézhetünk sajnos.
Mikor haza értem, első dolgom az volt, hogy igyak, egyek és keressek egy ágyat, amire azonnal le tudok huppanni. Nem is történt máshogy; levettem a cipőt(azt hittem meghalok a fájdalomtól), ettem, ittam, és utána azonnal elfeküdtem. Egy kedvenc dalomra tudtam elaludni. Észre sem vettem, hogy elnyomott az álommanó. Előtte beállítottam az ébresztőórát fél 5-re, de mikor az megszólalt, kinyomtam. Egyszer meg is ébredtem, már vagy tizedszerre játszódott le ugyanaz a zeneszám, és én mégis úgy aludtam mint a tej.(De említettem is, hogy némelyik dalok, megnyugtatnak, és ez igaz ^^) Mégis kikapcsoltam az mp4 lejátszómat és tovább szunyókáltam.
Egyszer csak a bejárati ajtó nyílásának hangja ütötte meg a fülemet, és egy ismerős hang. Apué. Megjött. Kinyitottam szememet, és közben azon gondolkodtam, hogy boltba volt e, vagy "már" haza is ért a munkából... Feltekintettem a plafonra, ahol az órámnak a lézer fényes kivetítése meredt vissza rám. (bocs ha értelmetlen!) El sem akartam hinni, már 17:37 körül járhatott az idő. Gyorsan felpattantam, és üdvözöltem szüleimet... Úgy éreztem össze esek a fáradtságtól, de még ráadásképpen boltba is el kellett mennem, de nagy szerencsémre anyu elkísért. Hazajöttünk, én gyorsan pancsiztam egyet, és most ott tartok, hogy sehol. Tanulnom kell eszeveszettül a következő napra, azon belül is környezet technikára. Csupán "gyenge" 15-20 oldal áll előttem. Úgy érzem/gondolom, hosszú napnak, azaz éjnek nézhetek elébe. De nem tehetek mást. Muszáj. Ezzel le is zárnám az írásomat, már rég a füzetemet kell(ene) bújnom.
Szorítsatok, a holnapi dogára!!!!!! ^^
Köszönöm türelmeteket!!

Még mi jöhet?!

Az iskolából kiérve, barátnőmmel az oldalamon, a sulival szemközti oldalon sétálok a végállomás felé. Hirtelen egy hangos, és ismerős kacajra...nem is...vihogásra lettem figyelmes. Áttekintek a túloldalra...egy nőt látok ott, piros kockás miniszoknyában és magassarkú cipőben...mint egy dáma úgy vonult...
Egykori barátnőmet, és évfolyamtársnőmet látom ballagni, ki úgy szint barátom volt...
"Ez nem lehet ő!!" - futott végig az agyamon a gondolat. "Hogy néz ki? Ő nem ilyen volt..." - keserített el a tudat...
Mintha a két ellentétes embert láttam volna személyében. Bevillantak azok a képek, melyeken ugyanolyan szolid, visszafogott, normális kinézetű lány volt mint hajdanán. Aki olyan volt mint én. De ahogy láttam ott menni.... Valami megváltozott. Ő...
Kettejük együttes látványa a kedélyeket felborzolta bennem. Szívverésem felgyorsult, zaklatott lettem. Láttam, hogy az a személy ki egykor még sokat jelentett számomra, milyen hatalmasat változott. Egykoriban nézeteink, öltözködésünk, a születési dátumunk is egy volt szinte (2 nap eltérés), olyan volt a barátságunk, ami már szinte mindent felül múlt. De itt nem is ez a lényeg most...
Csupán 7-8 méter távolság volt köztünk, mégis majdnem tapintható volt az a szikra, feszültség, melyet csupán "undornak" nevezünk. Semmi mást nem éreztem a düh mellett. Szándékosan nevetett fel hangosan; tudta jól, hogy ott vagyok a túloldalon, szerintem éreztetni akarta, hogy ő jól van és semmi baja nincs, megvan nélkülem 3,5 év barátsággal a hátunk mögött. Ezáltal még inkább senkinek éreztem magamat. Rossz érzés volt, hogy nem tudtam visszavágni. Éreztem azt a kis alázást, kellemetlen érzetet ami az által alakult ki, hogy csinos volt és vonzó, de mindamellett a képmutató viselkedése...
Miután elváltak útjaink, hála az égnek, próbáltam nyugtatni magamat. Monesz ott állt az oldalamon, látta rajtam azt a mérget ami pillanatok alatt elöntött bennem mindent. Beszélgettünk. Én pedig aggódva kérdeztem; "szerinted jó nő? szép?" - természetesen azonnal kinevette a kérdést Monesz, majd megnyugtatásként becsmérelte egykori barátnőmet, de igazából nem változtatott a tényeken. Tényleg csinos volt nagyon. Nem tudom mi ez... nem mondanám féltékenységnek. A külseje csupán lesokkolt, igazából maga a látványa, hogy ott volt az zaklatott fel, azok után ahogy elváltunk. Mély sebeket ejtett rajtam és bátyámon....ezek is bennem voltak. A külseje miatt egyáltalán nem jobb ember mint én. Sőt. Kimerem jelenteni, hogy egy könnyelmű, kétszínű és rosszindulatú emberré vált. Örülök, hogy megszabadultam tőle. Tudom, rondán hangzanak ezek a szavak, és gondolatok, de mást nem tudok már mondani az ügyről. Gyűlölöm... Látni sem bírom... Soha többé....
Miután elváltam Monesz barátnőmtől is, a buszomat várva, fogtam magamat és bekapcsoltam az mp4-lejátszómat. Egy számomra még fontosnak mondható személy töltötte be gondolataimat, már nem a volt barátnőm... Szóval egy zúzós hard rock dalra pörgettem a zeneszámokat, és max hangerőn dübörgött fülembe, a mások által titulált "nem normális" zene... Egyedül ez nyugtatott le. Csak ez, és a fiú ki mindennap ugyanúgy, szinte ugyanolyan intenzitással tölti be az életemet. Legalábbis a szívemet biztos. Ha a tőle kapott zenéket hallgatom, rá gondolok, és tényleg megnyugszom. Persze szomorú is leszek kicsit, de szívemet eszméletlenül elönti valami forróság...valami bizsergés. Egy érzés.... ^^
Rossz, hogy mostanában így összecsapnak fejem felett a hullámok... Már nagyon tartalék energián vagyok, nem tudom meddig bírom. Ma is undorral keltem....a sírás keringetett erősen. Sem életkedv, sem életerő. Semmi! "Felkelek mert menni kell iskolába..." - ezért élek csupán? Ez tudja csak kitölteni az életemet? IGEN! Semmi más.... Így nem csoda, hogy nincs életkedv. Miért lenne? Mire fel? ...

És a maszk végleg lehullott Paul arcáról...

Paul Gray

Sanálatos hírként kell közzétennem; "Hétfő délelőtt egy iowai hotelszobában holtan találták Paul Grayt, a Slipknot basszusgitárosát. Egyelőre nem lehet tudni, hogy a harmincnyolc éves zenész hogyan vesztette életét." - közölte a sajnálatos hírt többek közt a www.kultúra.hu is....
(http://kultura.hu/main.php?folderID=951&articleID=301382&ctag=&iid=11)

Ma a suliban ülve, épp nagyban vihorásztam barátnőmmel, mikor a farmer zsebembe lévő telefon, hirtelen megrezgett. "Ki lehet az?" - kérdeztem magamba, hiszen nekem sms-t szinte senki sem szokott írni, csak ha valami közbejön, vagy változik...
Rátekintettem, láttam a bátyám írt Erdélyből. Gyorsan megnyitottam az üzenetet melyben kettő mondat volt mindössze: "Hugi! Meghalt Paul Gray a Slipknot basszerosa! Komolyan, majd nézd meg neten! Pusz" - olvastam az óra közepén. Hirtelen a mosoly legördült az arcomról, köpni-nyelni nem tudtam.... Utána, mint ahogy a továbbiakban is, ő járt/jár a fejemben. Nem tudom felfogni, hogy történhetett ilyen...
Egy ekkora művészt, karaktert, családapát hogy lehet a pillanatok alatt elveszíteni?! Mintha nélküle már minden más lenne, valami hiányzik......Ő.
És Cory Taylornak és a többieknek sem lehet könnyű és nem lesz könnyű...(Az énekes és a maradék tagok a Slipknotban...) Meg kellett válniuk jó barátjuktól, szinte egy családtagjuktól, és még mindamellett csapattársuktól is. Most lesz igazán nehéz erősnek lenni...
De akinek a legnehezebb az a felesége, ki várandós Paultól. Azt hiszem, nem ragozom tovább, egyértelmű...
Olvastam cikkeket még Paulról, a szomorú hírről, könnyeimmel küszködve. Bevallom, én is sírtam...
Mindenhol szinte ugyanazt írják, csak a rajongók száma és fájdalmuk, gyászuk nő folyamatosan.
Ők sem hiszik el, hogy hogy következhetett ez be...
Nehéz bármit is mondani, hisz nem látunk bele az előzményekbe, így hát előítéletesség nélkül, el kell fogadnunk és tiszteletben tartanunk, hogy ő többé már nincs. (Mondjuk bevallom engem bosszant, idegesít, hogy ez történt, mert nem tartom igazságosnak...neki (is) élnie kellett volna még...de nem vagyok Mindenható, tudom.)
Nem tehetünk mást, mint hogy megőrizzük őt szívünkben, emlékünkben! Jó emberként fogok rá visszagondolni, emlékezni, aki remek zenész is volt!!!

Paul Gray (1972-2010)... élt 38 évet... Nyugodjék Békében!!

Sarkalatos, undorító napok...

A folyosóra kiérve, a szobámból kieredő halvány fény mellett, a lakás minden zugát már sötétség veszi át... Én teszek 2 lépést, a fürdőszobába megyek. Megengedem a csapot, két kis kezemet egymáshoz szorítom, majd engedem, hogy a csapvíz megtelítse őket. Amilyen gyorsan csak lehet, a vízmennyiséget az arcomba vágom, érzem, ahogy a hideg víz lenyugtatja, (mely nem is tűnik annyira hidegnek mégsem...) a heves érzelmektől felfűtött arcomat. Belenézek a tükörbe, látom, hogy tekintetemet valami köd fedi el, és még a maradék könnycseppek is ott csillognak szemem sarkában. Jól látható, baj van...
A mai napom, nem is.....elnézést!Helyesbítek! Az utóbbi kettő napom, mely elvileg pihenéssel kellene hogy teljen, zűrzavaros érzelmek és viták idejét tölti be. Mintha valami megint nem lenne rendben. Hibáztam. Bűn volt újra olyan helyre tekintenem, ahol nem vagyok közkedvelt, ahol nem látnak szívesen. Én mégis megtettem. Benéztem a túloldalon lévő sötét és mérgezett területre . Egyértelmű volt, hogy nem örömujjongással fogadnak, engem a kíváncsiság mégis hajtott. Nem érte meg. Megint szitkozódások és viták kereszttüzébe kerültem barátnőmmel együtt. Próbáltam egy ideig felnőtt módján viselkedni, próbáltam köpenyt ölteni, semmibe venni a szúrásokat. De nem bírtam sokáig. Elvesztettem önuralmamat, talán a méltóságomat is, így hát kinyitottam a számat, illetve leírtam a véleményemet, mindennél durvábban mint azelőtt. Próbáltam megmutatni, igenis erős vagyok, de igazából a "függöny" mögött, testem folytonos remegését próbáltam csillapítani. Barátnőim próbáltak erőt adni nekem a nehéz pillanatok alatt. Nehéz volt nagyon hidegvérrel cselekedni. Eredménye természetesen nem volt most sem, ahogy az előtte lévő esetekben sem. Egy úriember (barátom) segítségével véget ért a röpke háború, mely amilyen rövid volt, annyira súlyos sérelmeket hordozott magával...
Nem tudom mit tegyek, eléggé reménytelennek látom a dolgot. Mintha egy sötét alagútba sétálnék, melynek nem látom a végét, melyen szerintem kiút sincs. Igazából ezt felnőtt módjára kellene elintézni úgy érzem, de mivel egyesek képtelenek erre, nincs miről beszélni. Én hajlanék a dologra, de ahogy a mondás tartja: "Okos enged, szamár szenved".
Tulajdonképpen már nagyon elegem van. Kiborultam megint a semmiért. Igenis meg fogom mutatni, hogy nem vagyok sem álszent, sem önsajnálkozó, sem szánalmas. Akkor előveszem Manson énemet, és kegyetlen leszek. Nem érdekel már senki olyannak a véleménye, aki megbántott vagy lenézett, megalázott. A barátaim mellettem állnak, én nekem tiszta a lelkiismeretem, ennél többet nem tudok mondani. Ők akarták. Hát legyen! Ezen ne múljon a dolog...
Mostanra már kicsit jobban lettem, volt időm, így hát megint csak gondolataimnak adtam elsőbbséget. Mérlegeltem, rengeteget filozofáltam magamban a dolgok súlyosságáról. Sokra nem jutottam. Lesz ami lesz... Jelenleg Marilyn Manson régebbi albuma köt le (a Mechanical Animals), melyet nagyon nagy örömmel hallgatok. Rengeteg erőt ad, lenyugtat, ha őt hallgatom, olyan mintha mellettem lenne, és arra ösztökélne; "Ne törj meg, erős vagy!" - hiszem, hogy tényleg ezeket a szavakat suttogná gyengéden nekem, és annál is jobban tudom, igaza lenne. Csak rá kell gondolnom. Ő is ezeket éli meg nap mint nap, már jó pár éve. És erősebb mint bárki más.... Ebből táplálkozik szinte. Teljesen jól kezeli a helyzetet. Nekem is ezt a taktikát kell követnem. Megvédeni magamat, barátaimat ha kell, mindezt úgy, hogy nem süllyedek le az ő szintjükre. Nem lesz könnyű, de egy próbát megér... Ha meg nem bírom és úgy látom vesztésre állok, kalap meg bot és a soha viszontlátásra! Már vagy hússzor megtehettem volna. Más már állítom nem bírta volna ennyi ideig elviselni a bántásokat, a lealázásokat. Főleg azok akadtak volna meg a fogaskerékbe, akik folytonos "szeretetüket" mutatják ki felém, gusztustalan módon. Mindig az üvölt, kinek a háza ég. És ez igaz. Próbálok legközelebb diplomatikus lenni, felnőtt gondolkodású nő. Egy alja népe por engem nem fog lealázni. Ahhoz ötször kell(ene) újraszületniük...
Végig a bátyám, a barátaim, azok akik elismernek, valamint Manson lesz előttem. Ők fognak nekem erőt adni. A bátyám aki mindenkinél jobban ismer szinte, barátaim; kiket hiszem, hogy nem véletlenül tudhatok magaménak, és drága Mansonom; ki minden egyes pillanatban a hangjával, a felfogásával, a gondolkodásmódjával egyre-egyre jobban, még erőteljesebben lenyűgöz.
Rövidre zárnám itt a témát, csupán azért elgondolkodtató, hogy milyen világot élünk meg.
Alapvetően megbotránkoztató.....ahogy Manson mondaná egy dalszövegében! :)

Vannak Pillanatok


Vannak pillanatok, mikor a szívem csak te érted dobban,
Olyankor, akár a vulkán, lelkem úgy érzem darabokra robban.
Csupán a szavaid, a dallamok cikáznak bennem erőteljesen,
Tétova, mint egy megvadult, űzött madár, keresem helyem.

A naptáramra tekintek magányos és üres falamon,
Csak pár szám látható mindössze, és egy dátum.
Még mindig a múlt évet és egy hónapját, az októbert jelzi;
A korszakot, mikor már minden látszott a semmibe veszni...

Vannak pillanatok, mikor éjjelente nem találom nyugtom,
Szüntelenül, megállás nélkül zaklatott lelkemet nyugtatgatom.
Egy másik világba menekülök, ahol te nem vagy ott,
Ahol érzem, nem vagyok annyira elhagyatott.

Mint egy villámcsapás, mint egy démon, mégis megjelensz álmaimban,
Lelkem mély vágyai és félelmei körülvesznek abban a pillanatban.
A félelem és a reszketés átveszi a hatalmat testem felett,
Mintha tudat alatt is ott lennél bennem, a sok fájdalom mellett.

Vannak pillanatok mikor hiányod elviselhetetlen, maró...
Azokban a percekben és órákban, csak érted, utánad vágyom.
Forró könnyeimet érzem legördülni vörössé vált arcomon,
És tudom! Minden hiábavaló, nem tudok változtatni a múlton.

És vannak pillanatok mikor valami nem változik...
Szeretlek!

Írta: Fülöp Dorina (Naoya)

Száguldás, Suzuki, Tesco...= Rucek, Monesz, Dorina

Mindenkinek nagyon kedves, szép napot kívánok!!

A hónapok, a napok csak úgy repülnek, megint csak csütörtököt írunk, azaz lassan pénteket, amit szerintem még sokan rajtam kívül, egyáltalán nem bánnak. Jön a hétvége a pihenés, másoknak a buli, de akadnak olyanok is, kikre ugyanazok a szürke, átlagos napok várnak, magányosan...
Az én napjaim sem telnek sokkal színesebben...
Szeretett bátyám nem rég ment vissza Erdélybe, és mit ne mondjak....hiányzik is. Mellette muszáj / kell tartanom magamat.
Mikor elmegy, mindig olyan mintha összecsuklanék hirtelen. Mintha a "tartó gerenda" megszűnne létezni, de mindegy is...Tegnap volt drága Nii-samam névnapja(Milán), kit meg is köszöntöttünk telefonon, meg én még msn-en is, de személyesen jobb lett volna...
Mikor itthon volt, mentünk sokat sétálni, rengeteget hülyültünk, beszélgettünk, és terveztük, hogy elmegyünk focizni is a közeli parkba vagy/beton placcra, de sajnos a csúnya idő belerondított a tervünkbe. -.- Pedig foci labdát is vettünk a tescoba. :( *hüp-hüp... Azaz ő vette nekem ^^ Ahh! Nagyon szeretem Nii-samat!! :) Régen, mikor igazán sötét "korszakunk" volt, csak egymásra számíthattunk. Így hát én rá támaszkodtam, ő pedig rám. Ez a mai napig is így van úgy érzem. Szóval a foci az régi momentum nálunk. Gyerekként is sokat fociztunk együtt. Mindig én voltam a kapus, és ha gólt kaptam, mindig bevágtam a dúrcit és pityeregtem, mert gonosz Nii-sama kinevetett xD Huhh.....de rég is volt. Mégis olyan élesen megmaradtam bennem többek közt ezek az emlékképek is! Dee nem baj! Majd ha újra hazajön, majd bepótoljuk a focit! És...meglátjuk ki fog nevetni :P Jó lesz nagyon! Ha a két Fülöp elszabadul, kő kövön nem marad! :D
Na de visszatérve az utóbbi napokra, hát semmi olyan hűű de különleges nem történt velem... Tegnap segítettem egy idős úriembernek elpakolni a kis szatyrában a boltban, ahol én is nap mint nap megfordulok. Nagyon kedves volt. Kint az elpakoló pultnál, volt hely, de ő illedelemesen megkérdezte, arrébb menjen-e, hogy elférek-e. Mondtam, hogy igen, elférek, köszönöm. De az illedelmes úr, csak azért is, kicsit félre állt. Én pedig úgy tartom igazságosnak, hogy leszek én is olyan talpraesett, készséges nő, hogy felajánljam a segítségemet. El is fogadta, meglepte, hogy egy magamfajta fiatal lány leáll segíteni egy idős úrnak. Ugyanis ez ma már szinte Magyarországon sehol sem tapasztalható. Én legalábbis nem láttam még ilyet. A kedves, idős bácsi, megsimogatta a karomat, és halkan megjegyezte; " mikor majd ön éri el ezt a kort, jövök, és én segítek elpakolni". Mondta kedvesen, és pedig mosolyogva helyeseltem a dolgot. Jó érzés volt segíteni, de tényleg!
A mai nap meg olyan, semmilyen volt szinte. Legalábbis a nap az egy fantasztikus dolgozattal kezdődött, utána meg punnyadással. Gyakorlatunk volt ma is, mint minden csütörtökön, a másik suli egy külön részlegében. Ilyenkor mindenki gyalog vagy autóval ér be az órákra. Ma Rudi kocsijával mentem Monesszal az oldalamon. Nem kell mondanom, csupán fél órát késtünk és csak utána estünk be. Tettünk egy kis kitérőt megint.....Miért megint? Arról majd később xD
Szóval elmentünk tankolni kemény 500 ft-ért xD Drága Rudi husi cukorfalatom otthon hagyta a pénztárcáját xD Tankolás után elugrottunk a tesco-ba is, mert a "kis herceg" energiaitalra volt kiéhezve. Édes pasi nagyon. Jóképű, vonzó, humoros, menő. Egy álompasi szinte. :) (És én ültem mellette az autóban ^^ áhhhhhhh!!!!!) na de nem erről van szó :D A kis kiruccanás alatt a zene dübörgött az autóban mint az állat, Rudi még ráadásul rángatózott is az autóval, de élveztük! (jobbra-balra cikázás) Utána lassan beestünk az órára, de persze a tanárnak szinte fel sem tűnt! Perfektek voltunk megint. Nem ez volt az első eset...erre akartam visszatérni. Télen is ugyanígy eleresztettük magunkat, csak még Szabi, a másik osztálytársunk is ott volt. Ugyanezt játszottuk el, annyi nehézségi fokkal, hogy a jeges terepen csúszkáltunk az autóval össze-vissza, megpörgette rendesen az autót a Rudi, alias Rucek xD Nagyon nagy emlék maradt bennem! Jó volt, ahogy a mai nap is! ^^ Néha jó kicsit rosszalkodni, kikapcsolni, elfelejteni, megfeledkezni a a bajokról meg a feladatokról, a terhekről. Csupán azt sajnálom, hogy fél óra volt mindössze. Ki tudtunk volt autókázni a világból ha tehettük volna! De nem panaszkodom, tényleg jók voltunk! ^^ Jó csapat vagyunk mi így hárman is! ^^ Remélem még sok ilyen vagy hasonló alkalom lesz még, amit együtt tölthetünk! :)

In and Out of Love

Szeretni és nem szeretni

Látom a szemedben tükröt
Látom az igazat a hazug mögött
Szavaid kísértenek engem

Látom a szemedben az okot
Minden kérdést megválaszol
A szemeid kísértenek engem

Szerelembe esni és kiszeretni,
szerelemben szerelemben
Szerelembe esni és kiszeretni,
te szerelmed te szerelmed
Szerelembe esni és kiszeretni,
te szerelmed te szerelmed
Szerelembe esni és kiszeretni,
te szerelmed

Miért nem látod te is
Miért nem érzed te is
Egyszerre szeretlek és nem
Miért nem látod te is
Miért nem érzed te is
Szeretni és nem szeretni

Csak futok és futok
Csak zuhanok és zuhanok
A szerelem elmúlik

Csak futsz és futsz
Én csak zuhanok tovább
A szerelem elmúlik

Fussunk csak fussunk
Én zuhanok tovább
A szerelem elmúlik

Elmúlik, hagyd elmúlni


http://www.youtube.com/watch?v=TxvpctgU_s8&feature=fvst

Hiányzol Pakk, de...

" Te voltál az életem, de én csak egy fejezet vagyok a tiédben "

UFF!!!

Üdvözletem
Mindenkinek!!

Gondoltam, kicsit változtatok a blogom külsején, így hát váltottunk. ^^ Nekem még kissé furi, de az a sötétkék izé már olyan sablonos volt xD Többek közt azon gondolkodtam, hogy még mivel is lehetne feldobni a blogom :S Sok ötlet eddig nem jött össze, de azért majd rajta leszek az ügyön! :)
Addig is további kellemes olvasgatást mindenkinek!!

Üdvözlettel: Én, Naoya....xD

"My Ashtray Heart..."

Szép Napot Minden Kedves Olvasónak!! ^^

A jelenlegi időjárás nem valami kecsegtető, már 3 napja folyamatosan esik az eső, és kicsit sem csillapodik... Ez a kedvemet is elrontja, de még lustábbá is tesz, mint amúgy... xD
A mai napom megint semmit tevéssel telt/telik, csupán a gondolataim nem változnak. Néha csak meredten ülök a padban, nézek ki a fejemből, tekintetem egy pontra mered...
Mint egy kómás úgy ülök ott, majd fura tekintetek közepette, csak aggódó kérdések jönnek irányomba:
- Jól vagy Dorina?!
- Persze, persze, csak fáradt vagyok! - mondom rögtönözve, majd valós érzelmeimet leplezve, egy erőltetett, de kedves mosolyt hintek az arcomra...
A nap további részében, mint általában újabban, akkor is, azaz ma is kettős gondolatmeneten megyek át...
Egyik felem a sulis dolgokkal kapcsolatban van lefoglalva, a másik természetesen egyetlen egy személy felé irányul, a vele folytatott beszélgetésekre, a szavakra, a mondatokra, a vitákra, vádakra, és az elkerülhetetlen; "nélküle" töltött pillanatokra, a hiányára...
Persze felesleges idő pazarlás az egész, de ez ellen egyelőre nem tudok tenni, és talán nem is akarok. Még siratom magamat...őt, talán kettőnk mivoltját.
A szeretett személyhez, kiről szót említek újra, és ki körül gondolataim cikáznak megállás nélkül szinte, mindössze a beszélgetések emléke, és a zeneszámok kötnek, melyeket tőle kaptam. Ennek céljából lett is ennek a bejegyzése Ashtray Heart. (Szív Hamutartó). A sok zeneszám közül az egyiknek ez a címe is. Először nekem sem volt teljesen világos mire is utal ez a röpke cím. Kissé morbidnak tűnt és sejtettem, hogy a fájdalom köthető hozzá. Az illető kedvenc dalává vált, majd lassan az én "dalommá" is. Mikor nem értettem bizonyos dolgokat, volt "szerelmem" (ha mondhatom annak) mindig elmagyarázta nekem azokat, avagy kijavított. Ezzel csak még jobban megdobogtatta szívemet...de most nem is ez a lényeg. Ashtray Heart. Szív Hamutartó. Mikor elmagyarázta nekem az illető, hogy miről is van szó, mit takar a cím jelentése, kissé meglepődtem. Ahhoz képest, hogy milyen pörgős zeneszám, igencsak mély a mondanivalója. Így most nehéz lenne elmagyaráznom, én már tudom mit jelent, és tapasztaltam is már.(sajnos/nem sajnos) Valódi értésemre akkor juttatta az a bizonyos személy, hogy konkrétan mit is jelent a kifejezés, mikor én nyíltan kijelentettem egy weboldalon; többet nem fogom, azaz nem kéne hallgatnom a tőle kapott dalokat...az Ashtray Heart-ot meg pláne nem...persze mindezt nem konkrétan neki mondtam, hanem céloztam rá óvatosan.
Mikor tudomására jutott, vagyis mikor ezt olvasta, pár napig nem mentem fel az oldalra ahol ő is jelen van. Mikor újra felnéztem, profil képe alatt egy érdekes mondat keltette fel figyelmem: "Ez az, te is nyomd el bennem a csikked"
Talán a véletlen műve, talán nem...egy biztos. Ez az egykor még közös dalunkra volt célzás, talán a dal jelentésére, talán kettőnkre... Tényleg nem tudom, de nagyon meglepett. Mintha megbántottam volna...megint. Mintha ez egyfajta "személyre szabott" válasz lett volna felőle, nekem. Ha válaszolhattam volna, ha akartam volna, ha biztosra kijelenthettem volna, hogy az "üzenet" nekem szól, akkor talán én is válaszoltam volna. Mit? Talán azt, hogy; "Soha semmilyen csikket nem akartam elnyomni benned, de te gyújtottad meg a cigarettát"....
Nem hinném, hogy sokat mondó az amit ide lejegyeztem, igazából még nekem is zavaros. Nem is szeretném, ha bárki is átérezni ennek a bizonyos "Szív Hamutartó"-nak való jelentését. Nem kellemes, egyáltalán nem az. Mindenesetre én nem régóta újra hallgatom az ő általa magaménak tudható nótákat. Némelyiküket azóta sem merem meghallgatni, de a legtöbbet újra és újra, bár néha nehézkes szívvel, de élvezem, mert tőle kaptam őket. Attól az embertől aki egykor igenis érzett valamit irántam. Az a valaki aki nyár alatt őszinte volt, kivel egy fajta kapcsolat alakult ki. De ő is már eltűnt, ő már nem az a fiú/férfi aki volt. És már semmi sem ugyanolyan ...talán jobb is. ^^
Megjegyzés: Azóta tudtommal ő (sem) nem hallgatja azokat a dalokat...legalábbis, ha mégis, akkor titkon....

Ayumi-Chanomnak ^^

Marilyn Manson élete..(röviden xD...)

Marilyn Manson (Brian Warner) Ohioban született, 1969 január 5-én, Hugh és Barbara Warner egyetlen gyermekeként. A Canton’s Heritage keresztény iskolába íratták be szülei, de beilleszkednie nem igazán sikerült. Annál jobban belevetette magát a heavy metal-ba, és az írás iránti tehetsége is korán megmutatkozott. Tiltott rock-albumokkal és otthoni készítésű felvételekkel kereskedett iskolatársai között.
A napvilágot Brain Hugh Warnerként látta meg 1969. január 5.-én az Ohio állambeli szürke kisvárosban, Cantonban. Családját tekinthetjük középosztálybelinek, mivel meglehetõsen erõszakos típusú édesanyja ápolónõként dolgozott, édesapja Hugh Warner pedig bútorokkal kereskedett, mellesleg vietnami veterán volt. "Apám Vietnamban egy titkos katonai szervezet, a "Ranch Hand" tagja volt -emlékezett vissza Manson- õk szórták a helyiekre az Agent Orange-ot (amerikai vegyifegyver), valamint néhány társával együtt pszichológiai és vegyi kísérleteknek is alávetették a kormány emberei, s még a háború után is minden évben el kellett mennie a katonai bázisra ellenõrzésre, hogy nincs-e valami baja." S, hogy mégis milyen volt a családfõ? Manson szerint a földönkívüliek fia születése előtt elrabolták, és kísérleteket végeztek rajta, amúgy nem adott okot panaszra. " Chevy Chase sokszor emlékeztet rá -vallotta be őszintén az énekes. Apámnak is ilyen frizurája volt, stílusa is hasonlít. Egyébként is szórakoztató típus, állandóan mocskos vicceket mesélt tinédzser lányoknak, kicsit talán perverznek is mondanám, de hát ez családi hagyomány nálunk. "Egyszer például Hugh azt a merész ígéretet a kis Brainnek, hogy egy prostituálttal fogja elvetetni fia szüzességét. "Ez eléggé megrémített, nem tudtam eldönteni komolyan gondolja-e vagy sem." A lelkileg labilis, állandóan rémálmoktól kínzott anyán, Barbarán kívül volt egy negyedik tagja is a famíliának, mégpedig a nagypapa aki a pincében lakott, s õ túltett még a szülõkön is: valódi perverznek lehetne elkönyvelni, imádta viselni a nõi fehérnemûket, rendszeresen tisztogatta mûpénisz kollekcióját, továbbá elõkelõ állatias pornógyûjteményt is birtokolt. "Nagypapám igen deviáns pornófilmeket szedett össze, szerepeltek benne nõk lovakkal, kacsákkal, disznókkal, és amivel még el tudod képzelni. Egyszerre volt izgató és félelmetes. Én és az unokatestvérem gyakran meglestük maszturbálás közben az öreget, de a torokrákja miatt nem tudott beszélni csak krákogni, úgyhogy kutya módjára vonyított, nyüszített hozzá. Olyan volt akár egy horrorfilm."

A fiatal Brain Warner tehát nem panaszkodott szüleire, fõleg, hogy azok a megtakarított pénzükbõl egyetlen utódukat egy privát keresztény iskolába íratták be. A kisdiák nem repdesett túlzottan az örömtõl, így például zokon vette, amikor levágták a haját, illetve az egyenruhát se viselte szívesen, ám a legnagyobb lázadást az ott tanított eszmék váltották ki belõle. A tanárok az Armageddonról, a közeledõ világvégérõl, az Antikrisztus eljövetelének eszméjét sulykolták a fejébe, évekig ezzel riogatták. Emiatt álmodott rosszakat. A félelem az élete része volt. Pumpálták belé, hogy pokolra kerül, vagy hogy eljön érte ez egyik éjjel az ördög, ha heavy metalt hallgat. Mivel ezek a dolgok nem következtek be eldöntötte, hogy nem hisz bennük Keresett egy alternatívát, amitõl boldog lehetett, s megcsinált mindent, amit tiltottak. "Nem volt túl sok barátom, mert néhány rosszfiú egyike voltam. Sohasem hajtottam fejet az imánál, inkább kiloptam a pénzt a lányok pénztárcájából miközben mormolták a mondókáikat. Direkt rosszul viselkedtem, mert normális iskolába akartam járni." A komor és hallgatag srác számára maradt az elszigetelt, magányosan eltöltött serdülõkor (10 éves korában még a szomszéd kölyök is megzaklatta szexuálisan, s mivel védekezni próbált, a fiú megölte a kutyáját), azonban az utolsó két évben hiába került át egy állami középiskolába, a sorsa ott sem fordult jobbra. "Amikor kirúgtak a keresztényiskolából, az új sulimban az összes diák szét akarta rúgni a seggem, mert tudták, hogy egy privát intézetbõl jöttem." Annyi elõnye mindenesetre volt a váltásnak, hogy az ifjú Warner fölfedezte írói tehetségét. Elõtte 16 évesen munkát vállalt, pizzát szállított, azonban hamar kirúgták, mivel az autóval belehajtott egy telefonpóznába, mire a kocsi szétégett. Ezért is kezdett el rövid novellákat, verseket irogatni, azután megpróbálkozott a rockújságírással, s ez volt zenei karrierjének elsõ lépcsõfoka.

A zene addig nem is érdekelte míg nem hallotta anyja elsõ Elvis Presley lemezét. Lényegében ez forgatta fel életét. " A zene az egyedüli menekvést jelentette számomra. Amikor minden borzasztó volt, változtatott az érzéseimen, elfeledtette velem a problémákat." Talán meglepõ, de elsõ koncert élményét már 10 évesen átélte, a Kiss 1979-es "Dynasty" turnéjának egyik állomására cipelték el szülei, és a látványos, véres show annyira elkápráztatta ámulatba ejtette, hogy elsõszámú isteneivé tette a Kisst. Összegezve az eddigieket, a következõ családi vonatkozású megállapításokkal gazdagodhatunk: a mama depressziós, a papa perverz, az apa szintén. Vagyis nem nagyon lehet csodálkozni azon, hogy ilyenné fejlõdött "Brain Manson" jelleme.

"Nem baj, ez így jó" - biztos?

Üdvözlet Mindenkinek!!

Így, hajnali 1 óra fele különös gondolatok rohannak meg, mint általában már minden egyes nap. Kezdek hozzászokni....már ha ehhez hozzá lehet ....
Egy számomra nagyon fontos személy, (kivel már nem tartom a kapcsolatot, sajnos mert "elmentünk egymás mellett" úgy gondolom....) jár a fejembe megállás nélkül. Sok vita és fájdalom van ez mögött a "kapcsolat" mögött, és lelkemet hatalmas teher nyomja. Valamiért nem bírok túl lenni ezen, a történteken, és rajta sem. Szeretem. Mindennél jobban. Ha tehetném elmondanám neki is ezerszer, és még erősebben próbálnám talán bizonyítani szeretetemet, de a múlton és a sérelmeken nem lehet változtatni és lehet, hogy nem is szabad. Így alakult kettőnk közt a dolog, mégis megállás nélkül ő jár a fejembe, róla álmodok szinte minden éjjel, mondhatni ő lett az én "démonom". Le kell küzdenem, még ha "földre is rogytam"- neki már más az álláspontja a történtek után, ami érthető is... talán csak én vagyok ilyen gyenge és érzékeny. Talán nekem is tovább kellene lépnem egy lépcsőfokot és nem visszanézni, mert megint leesek, és úgy érzem már eléggé összetörtem magam :) Jó lenne vigyázni a forrni kezdő sebekre. Forrnak ugyan, mégis fájdalmuk ugyanolyan intenzitással tölt el mint mikor keletkeztek, vagy talán még erősebben.....
Jelenleg sok kiutat nem látok. Vagy maradok ezen a ponton és kapaszkodom egykori "szerelmembe", kinek mivoltja eltűnt, vagy pedig követem a történet másik érintettjét és továbbállok. Neki sikerült. Nekem nem. Még nem... Ennek is oka van nyilván, de ebbe nem is mennék bele, késő van, pihenni kéne már. Megint egyedül, kissé szomorúan, keserű gondolatok és kételyek kíséretében....és a legnehezebb... mikor csak az jár a fejembe; "hiányzol".... Ezeknek tudatában, "elmenekülök" és álomba zuhanok....és ugyanúgy csak ő vár ott is és szívem titkos vágyai, félelmei....
A szívről csak egy kedvenc csapatom (Zanzibár) egy dala jut eszembe. Ennek részlete mégpedig ez;

"A szívem kitépem,
Csak erre vágytál régen,
A szívem most itt hagyom neked.
Vigyázz rá titokban,
Ha többé sosem dobban,
A szívem majd őrizd meg nekem."

Ezzel búcsúznék, nemsokára jelentkezem, további szép napokat mindenkinek! A közeljövőben nem fogok új bejegyzést tenni a blogra, nem lesz időm. Nii-sama jön haza Erdélyből, így a pénteket és a hétvégét vele töltöm! Addig is minden jót nektek!! ^^

Ayumi-chanom verse.....

Sokat gondolkodom,
Hogy kerültem erre a földre.
De csak tovább folytatom,
A jövőre nézve.

Itt sok a fájdalom,
Mindenki csak bánt.
A sok hazugságot fájlalom,
Keresem az igaz barátot.

Nem kértem életet,
De halált sem kéretem.
Elég a rosszból!
Ha felébredek álmomból…

A beteg és az ápoló esete..

Nyár elején egy fiatal, kedves ápoló nő összefutott egy szimpatikus, vonzó, intelligens férfival. A nő látta a férfin, hogy valami baj van, így hát közelebbről meg akarta vizsgálni, hogy meg tudja mit is lehet kezdeni vele. Személyesen kereste fel lakásán a férfit. Szépen, óvatosan beszélgettek, napról napra egyre többet, egyre mélyebben. Közös megegyezés alapján a férfi engedte az ápoló nőnek, hogy segítsen rajta ha tud, bár a beteg kételkedett a nővérke képességében. A kezelések napról napra, egyre többször lettek alkalmazva. A nő nem egyszer úgy érezte, kilátástalan a helyzet és hogy minden amit tesz, a kemény "beavatkozások" hiábavalóak. Mégsem rettent meg. Tudta mit vállalt, tisztában volt azzal, hogy terve dugába dőlhet. Az idő során a beteg hol jobban lett, hol rosszabbul. Ez a nővérkét mégsem tántorította el, rendíthetetlenül tovább küzdött, még jobban segíteni akart ezáltal a férfin. A napjai a nőnek szinte nem is álltak másból, minden erejét és idejét elszívta a kúra. Mindennél jobban hitte, meg lesz az eredménye a sok munkának.
Egy nap viszont valami roppant meghökkenő és váratlan dolog fogadta a nőt. Miután munkából hazaért a nő, a beteg ágyát üresen találta. Sehol sem volt a férfi. Keresni nem volt értelme, egyértelmű volt: felépült és továbbállt. A nő lehuppant a beteg ágyára, nézett magába, tekintete üres volt és semmit mondó. Kék szeméből akaratlanul is hatalmas könnycseppek kezdtek el eredni. Nem tudta fájdalmát visszatartani, mint egy gyerek kinek elvették a játékát, úgy sírt megállás nélkül. Valami iszonyatos fájdalom lepte be szívét a nőnek. "Elment..." - mint parázs a tűzben, úgy izzott fejében a gondolat. Mégsem az fájt neki, hogy egy köszönő levelet sem hagyott maga után a férfi, hanem hogy csak úgy eltűnt, elment mintha mi sem történt volna. A nő teljesen üresnek érezte magát. Igaz, célját és feladatát sikeresen végrehajtotta... a férfi felépült lelkileg. Valahogy, mégis azok a napok melyeket a férfival töltött, az egész szívét boldogsággal töltötte el. Hitte, hogy mély kapcsolat alakult ki köztük. Mindig rohanva sietett haza, hogy ápolhassa betegét otthon. Mégis mit várt a nővérke? Csak a kötelességét végezte el, ami a feladata volt, és tisztában is volt vele, hogy a következményekért reklamáció nem járt neki, mert Ő VÁLLALTA el a beteg gyógyítását. Elvégezte a feladatát, de ugyanakkor valami más is történt idő közben. A betegség melyet kikezelt a férfiból, roppant alattomos és fertőző. Miközben ápolta és gondozta a férfit, az akarva vagy akaratlanul is megmérgezte az ápolót. A tetőpont a nőt akkor érte el, mikor a férfi elhagyta beteg ágyát, elhagyta a nőt. Most a férfi kicsattanó egészségnek örvendhet elvileg, a nővérke pedig ugyanazoktól a tünetektől szenved, melytől hajdanán, egykor a férfit megszabadította; kiábrándult, bizalmatlan, csalódott, üres, önmarcangoló, néhol önsajnáltató és roppant keseredett. A nővér teljesen legyengült, azóta sem vállalja mások kezelését, és azóta is az egykori betegét várja annak ágyán ülve, de nem jön. Mégsem haragszik, mégsem gondolkodik bosszúállásos terveken, nem hibáztatja a férfit. Örül, hogyha segíthetett...De ha visszatérne a férfi, vajon mi történne? Ki szorulna nagyobb ápolásra? Kinek kellene a másikat az életbe visszahoznia? És ami a legfontosabb kérdés talán...; a nővérkét ki fogja felápolni ezek után?