Nyár elején egy fiatal, kedves ápoló nő összefutott egy szimpatikus, vonzó, intelligens férfival. A nő látta a férfin, hogy valami baj van, így hát közelebbről meg akarta vizsgálni, hogy meg tudja mit is lehet kezdeni vele. Személyesen kereste fel lakásán a férfit. Szépen, óvatosan beszélgettek, napról napra egyre többet, egyre mélyebben. Közös megegyezés alapján a férfi engedte az ápoló nőnek, hogy segítsen rajta ha tud, bár a beteg kételkedett a nővérke képességében. A kezelések napról napra, egyre többször lettek alkalmazva. A nő nem egyszer úgy érezte, kilátástalan a helyzet és hogy minden amit tesz, a kemény "beavatkozások" hiábavalóak. Mégsem rettent meg. Tudta mit vállalt, tisztában volt azzal, hogy terve dugába dőlhet. Az idő során a beteg hol jobban lett, hol rosszabbul. Ez a nővérkét mégsem tántorította el, rendíthetetlenül tovább küzdött, még jobban segíteni akart ezáltal a férfin. A napjai a nőnek szinte nem is álltak másból, minden erejét és idejét elszívta a kúra. Mindennél jobban hitte, meg lesz az eredménye a sok munkának.
Egy nap viszont valami roppant meghökkenő és váratlan dolog fogadta a nőt. Miután munkából hazaért a nő, a beteg ágyát üresen találta. Sehol sem volt a férfi. Keresni nem volt értelme, egyértelmű volt: felépült és továbbállt. A nő lehuppant a beteg ágyára, nézett magába, tekintete üres volt és semmit mondó. Kék szeméből akaratlanul is hatalmas könnycseppek kezdtek el eredni. Nem tudta fájdalmát visszatartani, mint egy gyerek kinek elvették a játékát, úgy sírt megállás nélkül. Valami iszonyatos fájdalom lepte be szívét a nőnek. "Elment..." - mint parázs a tűzben, úgy izzott fejében a gondolat. Mégsem az fájt neki, hogy egy köszönő levelet sem hagyott maga után a férfi, hanem hogy csak úgy eltűnt, elment mintha mi sem történt volna. A nő teljesen üresnek érezte magát. Igaz, célját és feladatát sikeresen végrehajtotta... a férfi felépült lelkileg. Valahogy, mégis azok a napok melyeket a férfival töltött, az egész szívét boldogsággal töltötte el. Hitte, hogy mély kapcsolat alakult ki köztük. Mindig rohanva sietett haza, hogy ápolhassa betegét otthon. Mégis mit várt a nővérke? Csak a kötelességét végezte el, ami a feladata volt, és tisztában is volt vele, hogy a következményekért reklamáció nem járt neki, mert Ő VÁLLALTA el a beteg gyógyítását. Elvégezte a feladatát, de ugyanakkor valami más is történt idő közben. A betegség melyet kikezelt a férfiból, roppant alattomos és fertőző. Miközben ápolta és gondozta a férfit, az akarva vagy akaratlanul is megmérgezte az ápolót. A tetőpont a nőt akkor érte el, mikor a férfi elhagyta beteg ágyát, elhagyta a nőt. Most a férfi kicsattanó egészségnek örvendhet elvileg, a nővérke pedig ugyanazoktól a tünetektől szenved, melytől hajdanán, egykor a férfit megszabadította; kiábrándult, bizalmatlan, csalódott, üres, önmarcangoló, néhol önsajnáltató és roppant keseredett. A nővér teljesen legyengült, azóta sem vállalja mások kezelését, és azóta is az egykori betegét várja annak ágyán ülve, de nem jön. Mégsem haragszik, mégsem gondolkodik bosszúállásos terveken, nem hibáztatja a férfit. Örül, hogyha segíthetett...De ha visszatérne a férfi, vajon mi történne? Ki szorulna nagyobb ápolásra? Kinek kellene a másikat az életbe visszahoznia? És ami a legfontosabb kérdés talán...; a nővérkét ki fogja felápolni ezek után?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése