Az iskolából kiérve, barátnőmmel az oldalamon, a sulival szemközti oldalon sétálok a végállomás felé. Hirtelen egy hangos, és ismerős kacajra...nem is...vihogásra lettem figyelmes. Áttekintek a túloldalra...egy nőt látok ott, piros kockás miniszoknyában és magassarkú cipőben...mint egy dáma úgy vonult...
Egykori barátnőmet, és évfolyamtársnőmet látom ballagni, ki úgy szint barátom volt...
"Ez nem lehet ő!!" - futott végig az agyamon a gondolat. "Hogy néz ki? Ő nem ilyen volt..." - keserített el a tudat...
Mintha a két ellentétes embert láttam volna személyében. Bevillantak azok a képek, melyeken ugyanolyan szolid, visszafogott, normális kinézetű lány volt mint hajdanán. Aki olyan volt mint én. De ahogy láttam ott menni.... Valami megváltozott. Ő...
Kettejük együttes látványa a kedélyeket felborzolta bennem. Szívverésem felgyorsult, zaklatott lettem. Láttam, hogy az a személy ki egykor még sokat jelentett számomra, milyen hatalmasat változott. Egykoriban nézeteink, öltözködésünk, a születési dátumunk is egy volt szinte (2 nap eltérés), olyan volt a barátságunk, ami már szinte mindent felül múlt. De itt nem is ez a lényeg most...
Csupán 7-8 méter távolság volt köztünk, mégis majdnem tapintható volt az a szikra, feszültség, melyet csupán "undornak" nevezünk. Semmi mást nem éreztem a düh mellett. Szándékosan nevetett fel hangosan; tudta jól, hogy ott vagyok a túloldalon, szerintem éreztetni akarta, hogy ő jól van és semmi baja nincs, megvan nélkülem 3,5 év barátsággal a hátunk mögött. Ezáltal még inkább senkinek éreztem magamat. Rossz érzés volt, hogy nem tudtam visszavágni. Éreztem azt a kis alázást, kellemetlen érzetet ami az által alakult ki, hogy csinos volt és vonzó, de mindamellett a képmutató viselkedése...
Miután elváltak útjaink, hála az égnek, próbáltam nyugtatni magamat. Monesz ott állt az oldalamon, látta rajtam azt a mérget ami pillanatok alatt elöntött bennem mindent. Beszélgettünk. Én pedig aggódva kérdeztem; "szerinted jó nő? szép?" - természetesen azonnal kinevette a kérdést Monesz, majd megnyugtatásként becsmérelte egykori barátnőmet, de igazából nem változtatott a tényeken. Tényleg csinos volt nagyon. Nem tudom mi ez... nem mondanám féltékenységnek. A külseje csupán lesokkolt, igazából maga a látványa, hogy ott volt az zaklatott fel, azok után ahogy elváltunk. Mély sebeket ejtett rajtam és bátyámon....ezek is bennem voltak. A külseje miatt egyáltalán nem jobb ember mint én. Sőt. Kimerem jelenteni, hogy egy könnyelmű, kétszínű és rosszindulatú emberré vált. Örülök, hogy megszabadultam tőle. Tudom, rondán hangzanak ezek a szavak, és gondolatok, de mást nem tudok már mondani az ügyről. Gyűlölöm... Látni sem bírom... Soha többé....
Miután elváltam Monesz barátnőmtől is, a buszomat várva, fogtam magamat és bekapcsoltam az mp4-lejátszómat. Egy számomra még fontosnak mondható személy töltötte be gondolataimat, már nem a volt barátnőm... Szóval egy zúzós hard rock dalra pörgettem a zeneszámokat, és max hangerőn dübörgött fülembe, a mások által titulált "nem normális" zene... Egyedül ez nyugtatott le. Csak ez, és a fiú ki mindennap ugyanúgy, szinte ugyanolyan intenzitással tölti be az életemet. Legalábbis a szívemet biztos. Ha a tőle kapott zenéket hallgatom, rá gondolok, és tényleg megnyugszom. Persze szomorú is leszek kicsit, de szívemet eszméletlenül elönti valami forróság...valami bizsergés. Egy érzés.... ^^
Rossz, hogy mostanában így összecsapnak fejem felett a hullámok... Már nagyon tartalék energián vagyok, nem tudom meddig bírom. Ma is undorral keltem....a sírás keringetett erősen. Sem életkedv, sem életerő. Semmi! "Felkelek mert menni kell iskolába..." - ezért élek csupán? Ez tudja csak kitölteni az életemet? IGEN! Semmi más.... Így nem csoda, hogy nincs életkedv. Miért lenne? Mire fel? ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése