Az idő már a hajnali 2 fele tájt jár, barátnőimmel, Ayumi-channal és Black Princessel vitatom a történteket, melyben kedélyek nem javultak az előzőleg említett problémát illetően. Sőt... csak rosszabbodott úgy érzem. Nem kívánom senkinek azt az érzést amit jelenleg élek át. Az utolsó pillanatig, vakon, eltökélten hinni abban, ami már rég nincs....
Borzalmas érzés, mert ilyenkor döbben az ember igazán arra, hogy amit oly nehezen, küszködve magának hitt, nem is létezik már, vagy alapból nem is volt. Ilyenkor kiben, miben csalódunk vajon? Az érintett személyt látjuk hibásnak, vagy saját magunkat? Személyem szerint, az érintett félt is okolom egyrészt, de legjobban magamat. Magamban csalódtam igazán nagyot. Mit is vártam én? Mit képzeltem én? Jönnek a kérdések, melyekre nincs ésszerű válasz. A szív hangja csak..mely azt suttogja; "szeretett engem"..... Aztán egy erős lökéssel jön az ész, jönnek a történések, melyek pillanatok alatt lejátszódnak bennem, szívemtől elszívva a reményt. Remény amely tényleg az utolsó pillanatig élt bennem. De meghalt. Eltűnt. Elveszett... Most már tisztábban látok, látom a fától az erdőt, de milyen áron? Éjjeleken át tartó sírásért, a szeretett fél hiányáért, a küzdésért?
Felkelni a padlóról, annak ellenére, hogy akit a legjobban szeretsz, annak számára már nem vagy semmi, talán nem is voltál soha. Elhitetni magaddal, hogy igenis érsz valamit, hogy lehet mikor az taszít el aki számára te nélkülözhető vagy? Hitesd el magaddal, hogy igenis vagy valaki, mindezt úgy, hogy a "másik feled" semminek néz. Nem könnyű. Piszkosul nehéz. De folyton csalódok magamba. Ezek ellenére is megpróbálnám helyrehozni amit lehet, ha lehetne rá alkalom. De nincs és nem is várható. Beletörődés. Elfogadni, hogy a helyzet így alakult. Mindkét oldalon vannak vesztesek úgy érzem. Mégis ahelyett, hogy közösen megoldást keresnénk a problémára, homokba dugjuk a fejünket. Legalábbis én eddig nem így voltam, de így lesz, mert belefáradtam nagyon ebbe az egészbe. És még a történtek ellenére sincs harag bennem. Inkább fájdalom és bánat. Még mindig úgy érzem, én vesztettem, én lettem szegényebb azzal, hogy egy számomra fontos személynek már jelentéktelen vagyok. Mintha valami meghalt volna bennem, azáltal hogy ő sincs.
"Megváltoztunk, nincs vissza út, csak álom volt
Felébredtem, mostmár tudom, nem rólunk szólt...
Nem véletlen tévedtem egyszerű az egész...
Mostmár tudom mi a szerepem és hogy ez a mese nem rólunk szól és kész
Nincs semmi vész, nem véletlen, tévedtem, olyan egyszerű az egész
Mostmár tudom, amit kevesen, azt, hogy ez a mese nem rólunk szól és kész..."
Rossz gondolatmenet, tudom, de így érzem és így fogom még egy jó ideig. Pontosabban addig amíg szeretni fogom...
Nagyon sajnálom, hogy így alakult. És vége lett még mielőtt, igazán elkezdődhetett volna valami.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése