Nemsokára vége. ^^

Az iskolák nemsokára bezárják ideiglenesen a kapuikat. Már ahol. Nekem még hátra van jövő héttől kezdve két és fél hét környezetvédelmi, labor- és elméleti gyakorlatom. Kellemes lesz, miközben mások majd ezerrel már a hasukat fogják süttetni, vagy ahogy hallom vissza, sok diák nyári munkába áll....úgyhogy talán jobb ha meg sem szólalok. ^^"
A mai reggel a szokásos történések alapján indult. Apa levitt a park elé, én pedig vártam barátaimat. Yuu és Monesz köszöntöttek engem pár perc elteltével. Utána már útnak is indultam Monesszal, siettünk az "utolsó" tesi óránkra, mely nem is volt megtartva. Csak ültünk a padon. Néztük, ahogy a fiúk futnak a labda után. Egy kellemes, és szép emlékekre emlékeztető dalra tekertem zene lejátszómat, melyet barátnőmmel hallgattunk. Akaratlanul is könnyek kezdtek el áradni szememből, így gyorsan megállítottam a dalt, majd másikat választottam. Monesz hála istennek nem vett észre semmit. Én elfordítottam fejemet, véletlenül se lássa rajtam a sírás nyomait. Akkor azokban a percekben olyan düh fogott el, ami már rég volt tapasztalható nálam. Egy mondat villant át a fejemen akkor: "onnantól kezdve, megfogadtam magamnak, nem válaszolok neki többet" - mondta nekem egy ismerősöm nem rég. - és akkor én is tettem egy ígéretet magamban: "Soha többet nem fogok sírni érte. Minden tőlem telhetőt megtettem érte. " Így hát gyors erővétel után mintha mi sem történt volna, készültem a többi órára.
A nap a vártnál is rövidebbnek tűnt. Hét órám helyett, kemény négy óra volt megtartva. Ezt meg tudva, gyorsan elvándoroltam a másik épületbe, a B-szárnyba. Ott szeretett barátnőmet kerestem. Oliverbe ütköztem, kivel osztálytársak. Nem találtam Yuu-t, így hát kénytelen voltam megkérdezni a Olivert, merre találom. Az előző napi félreértésünk és vitánk után a sráccal, kicsit kellemetlennek éreztem a találkozást. Oda mentem hozzá, majd megkérdeztem:
- Szia! Dóri?
- Szia! Dóri? Nézd meg a folyosó végén, szerintem ott van. - mondta majd közben hajolt hozzám a szokásos puszijáért.
- Köszi! - fordítottam el a fejemet.
- Még mindig haragszol. - mondta Oli.
- Nem. Nem haragszom, de most mennem kell, bocsi! - azzal, mint akit a puskából lőttek ki, úgy száguldottam el. Nem harag volt az amit éreztem. Puszta dac. Az a bizonyos "csak azért is bunkó leszek vele. " - stílus. Nem akartam megbántani. Abban a pillanatban, mégis ezt láttam jónak. Van egy határ, amit ha túllépnek, nem viselem jól. De mindegy is. "Még egy darabig úgy érzem, így lesz." - gondoltam én. Mivel nem egyszer sikerült összefutnunk a folyosókon, és mivel szinte minden kérdése az volt, hogy: "haragszol még?"- ezáltal szokásomnak híven, megenyhült a szívem, és a már rég kiérdemelt pusziját megkapta, de még éreztettem enyhe dühömet felé.

Aztán végre megpillantottam Yuut. Gyors ölelés után mondtam neki, hogy a délutáni "randi" nem jön össze az időpontváltozás által. Nem haragudott, szerintem inkább szomorú lett kicsit. Sajnos nagyon ritkán, és akkor is csak keveset tudunk együtt lenni, de ő mégis megértette. Innen is köszönet neki! ^^

Most ott tartok, hogy sehol. Sok feladat van még nyakamba; többek közt egy tétel megtanulása, és egy-két jegyzőkönyv kidolgozása is még hátra van.
Fáradt vagyok és lusta, élni sincs kedvem. Bár éltethetném magamat azzal, hogy nemsokára vége. De nem. Még van egy kis dolgom...