A mai napom, lazán kezdődött, vidáman, tudván azt, hogy az évet sikeresen elvégeztem. A hatodik és hetedik órám alatt azonban iszonyatos gyomorfájás ért el. Feszült is voltam, és ideges is. Nem tudom miért.
Mikor kicsöngettek, én és barátnőm (most nem nevezném meg), kisétáltunk a suli elé, hol a lány fiúbarátja várta, ahogy eddig minden alkalommal. Hárman sétáltunk le együtt a végállomásra, és a hangulat feszültebb volt, csendesebb mint valaha. Egyikünk sem szól egy szót sem. A fiú sem és a lány sem. Akkor már tudtam; baj lesz. A végre leérve megálltunk. A fiú a lányt nézte, a lány pedig zavarosan nézett félre vagy inkább rám. Akkor már nem fogták egymás kezét. Egy mosolyt vetettem mindegyikükre, és pánikszerűen elmentem onnan. Úgy éreztem, a jelenlétem akkor feleslegesebb volt mint valaha. Elbúcsúztam, és nem tekintettem vissza.
Útközben, olyan 60-70 méter után, másik osztálytársnőmmel találkoztam, kivel az év végi jegyeket és a tanárok értékelési módszereit boncolgattuk. 20 perccel később elváltam tőle. Puszi váltásom közbe, hátra tekintettem helyre, ahol a lány és a fiú szokott állni. Homályos emberek alakját, majd pár perccel később már senkit nem láttam ott. Eltűntek. "De hogyan? Mikor M....-nak 14:40- kor indul a vonata?"- jött a gondolat. Nem értettem, hiszen még a vonat sem állt be szokásos helyére.
Délután a hasfájásom megint beerősödött. Jobbnak láttam elfeküdni. Fáradt is voltam, a kedvem is elég lehangolt volt. Mikor apukám hazajött a munkájából, megébredtem. Megpillantottam a telefonomat, melyen két nem fogadott hívás volt, ismeretlen szám által. "Majd ha akar valamit, hív újra" - jött a szokásos gondolatmenet, de valami oknál fogva, mégis küldtem egy visszahívó sms-t. (Mert jelenleg nincs feltöltve a kártyám) Nem tellett el egy perc és telefon megcsörrent. Felvettem. Egy zaklatott, megtört, pityergő hangot hallottam meg, mikor barátnőm beleköszönt. Nem kell mondanom, mi történt. Említette, hogy holnap valószínűleg nem jön suliba, amit meg is értek. Én is jobbnak látom, ha otthon marad. Most meg kell nyugodnia. Nem mintha az olyan könnyű lenne. Teljesen ledöbbentem én is. Annyira édes, kedves, erősnek tűnő kapcsolat volt az övüké a fiúval! Persze gondok mindig voltak és aprózódtak fel, de hittem bennük. Egy dacos, önkényes, megrögzött nő miatt vált el az útjuk. A fiú anyja miatt, ki végig elítélte kapcsolatukat, legfőképp a lányt. Felháborító, s elgondolkodtató, hogy ilyenkor mindkét fél részről, a "bűnös" oldaláról, milyen folyamatok, tettek, gondolatok játszódnak le. Annyira szurkoltam nekik, annyira bátorítottam a lányt is, hogy egy begyöpösödött, rosszindulatú nő miatt ne keltsen háborút. De ami azt illeti, a vége felé, és ahogy barátnőm mesélte, hogy milyen erős kötődés volt köztük, hát meg kell mondani; rettenetesen megváltoztak mindketten. Ezt, egy olyan kívülálló is látja, mint például én.
Most folyamatosan zakatol az agyam. Mit tehetnék? Mi lenne most a legjobb, hogy barátomon segíteni tudjak, hogy ne essen depresszióba, hogy ne törjön össze...!!?? Megállás nélkül ezen filozofálok. De akármi is lesz, nem hagyom, hogy a mélybe zuhanjon. Akármilyen erősnek is tűnt, tűnik a lány, most igencsak elgyengült, holott már sérült volt a történtek előtt is. Ezáltal, szemében én a legjobb barátnőjének tekintve, tudom: nem lesz könnyű dolgom. Makacs, erejét vesztett, önértékelési problémákkal és megfelelni vágyással bíró nő, akárcsak én. Valamit akkor is kitalálok. Sajnos a telefonba, nem tudtam vigasztaló szavakat mondani, én is teljesen leblokkoltam. Csupán felajánlottam, hogy elmegyek hozzá, vele leszek akármelyik nap, ha kell. Majd kinyögtem, hogy nagyon szeretem, és hogy sűrűn fogok üzenetet küldeni, várom, hogy azonnal visszajelezzen. Azt mondta rendben. Mégis aggódom. Remélem már otthon van, és pihen, alszik, vagy a szüleivel beszél, kik felnőtt és tapasztalt ember módjára, lányukat támogatni, támasztani fogják, amibe biztos vagyok. Aztán jövök én! Egy percet sem hagyom magára ha lehet, támogatom, megszínesítem szomorú perceit, elterelem gyötrő gondolatait, és ha kell, a vállamat tartom, ha kell letörlöm szép szemeiről a könnycseppeket. Mást nem tudok sajnos. Minden rajta múlik, de még túl friss a seb. Remélem, nem veszti el mivoltját és hogy nem csinál ostobaságot! Biztos beleőrülnék.
Most minden nehezebb lesz. Sok vita lesz, nézeteltérés, düh felém, melyet bánata által fog rám kivetíteni tudom, de nem haragszom. Csak legyen jobban!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése