"♥A fiú 14 szál rózsát adott a lánynak - 13 igazit és 1 műrózsát...& azt mondta: szeretni foglak addig, míg az utolsó el nem hervad.♥ "Szép idézet. Igaz és örök szerelem. Kár, hogy nem hiszek benne...
Az elmúlt hónapok során, e témakörben mindig próbáltam helyesen, bár olykor túlzott elvakultsággal cselekedni, véleményt alkotni. Talán bizonyítani is, de nem magamnak, hanem annak a személynek, akiről hittem, az utolsó pillanatig is, hogy megváltozhat. Hiba volt hinni.
Semmi számonkérés, sem harag nincs bennem a szeretett személy iránt... talán inkább "csak" csalódottság. De ugyanakkor ott a kérdés; "Mit is vártam megint!!??"
Ha őszinte akarok lenni, talán azt, hogy vegye észre, milyen fontos is nekem. Ami azt illeti 250 km messziségről nehéz is a dolgot kivitelezni, de ennek tudatában is, az utolsó pillanatban sem hátráltam meg, és nem fújtam, nem háborogtam. Egy támaszt akartam nyújtani, egy "mentő övet"... "Itt vagyok... szeretlek." - címszó alatt. Hittem, hogy minden amit mondok, teszek, mutatok, bizonyítok... az idővel kárpótolódni fog. És szerintem nem vártam volna sokat cserébe, mindössze talán egy "köszönöm!"- szót, vagy talán egy jelet tőle, hogy szándékom nem hasztalan, hiábavaló. Semmit sem kaptam.
Nemrég döbbentem rá, mennyire nagy marhaságot követtem el, azzal hogy kapcsolatot teremtettem vele. Első beszélgetésünkkor annyira boldog voltam! Saját és büszke sikernek véltem azt, hogy tudtunk egy kellemeset beszélgetni a történtek után. Nem éreztem magamat egy hasztalan és jelentéktelen nőnek.
Aztán valami mégis megismétlődött tegnap. Persze nem volt vita, és még csak ronda szavak kereszttűzébe sem kerültem. (Nem is fogok talán. "Előttem" sosem káromkodott/káromkodik, amit mindig is egyfajta odafigyelésnek véltem a részéről, irántam.)
Visszatérve az előzményekre, a lényeg az, hogy múlt este mindössze 5 percet beszéltünk, de igenis ugyanaz az ember szólt hozzám, aki által teljesen megkeseredtem múlt évben.
Nem sírtam, nem keseregtem. Szidtam Őt, magamat is, de igazából semmi rosszat nem tett. Magát adta. És itt a hangsúly. Semmit sem változott. Ugyanolyan mint volt. "Nem vesz, de nem is ad" szindróma. - már elnézést. Ha nem ad magából semmit és nem kíváncsi a társaságomra, akkor legalább vegyen el tőlem bármit, vagy kérjen. Megadnám, ha tudnám! Őrültség, de addig is RÁM lenne szüksége! Viszont, ha egyik eset sem áll fenn, nos ez azt hiszem, mindent elmondó.
Mostmár tényleg nem tudom, mivel adhatnék, bizonyíthatnák még neki! Úgy gondolom, így is megint túlléptem a józan ész határait, de ez sem volt elég. Fáradt vagyok.
Akkor itt kell megálljt mondani, de azonnal! Én pedig a vesztesek(?) nyugodalmával visszavonulást fújok, és ha már nem tudom tartani magam, leteszem a fegyvert... végleg.
Az elmúlt hónapok során, e témakörben mindig próbáltam helyesen, bár olykor túlzott elvakultsággal cselekedni, véleményt alkotni. Talán bizonyítani is, de nem magamnak, hanem annak a személynek, akiről hittem, az utolsó pillanatig is, hogy megváltozhat. Hiba volt hinni.
Semmi számonkérés, sem harag nincs bennem a szeretett személy iránt... talán inkább "csak" csalódottság. De ugyanakkor ott a kérdés; "Mit is vártam megint!!??"
Ha őszinte akarok lenni, talán azt, hogy vegye észre, milyen fontos is nekem. Ami azt illeti 250 km messziségről nehéz is a dolgot kivitelezni, de ennek tudatában is, az utolsó pillanatban sem hátráltam meg, és nem fújtam, nem háborogtam. Egy támaszt akartam nyújtani, egy "mentő övet"... "Itt vagyok... szeretlek." - címszó alatt. Hittem, hogy minden amit mondok, teszek, mutatok, bizonyítok... az idővel kárpótolódni fog. És szerintem nem vártam volna sokat cserébe, mindössze talán egy "köszönöm!"- szót, vagy talán egy jelet tőle, hogy szándékom nem hasztalan, hiábavaló. Semmit sem kaptam.
Nemrég döbbentem rá, mennyire nagy marhaságot követtem el, azzal hogy kapcsolatot teremtettem vele. Első beszélgetésünkkor annyira boldog voltam! Saját és büszke sikernek véltem azt, hogy tudtunk egy kellemeset beszélgetni a történtek után. Nem éreztem magamat egy hasztalan és jelentéktelen nőnek.
Aztán valami mégis megismétlődött tegnap. Persze nem volt vita, és még csak ronda szavak kereszttűzébe sem kerültem. (Nem is fogok talán. "Előttem" sosem káromkodott/káromkodik, amit mindig is egyfajta odafigyelésnek véltem a részéről, irántam.)
Visszatérve az előzményekre, a lényeg az, hogy múlt este mindössze 5 percet beszéltünk, de igenis ugyanaz az ember szólt hozzám, aki által teljesen megkeseredtem múlt évben.
Nem sírtam, nem keseregtem. Szidtam Őt, magamat is, de igazából semmi rosszat nem tett. Magát adta. És itt a hangsúly. Semmit sem változott. Ugyanolyan mint volt. "Nem vesz, de nem is ad" szindróma. - már elnézést. Ha nem ad magából semmit és nem kíváncsi a társaságomra, akkor legalább vegyen el tőlem bármit, vagy kérjen. Megadnám, ha tudnám! Őrültség, de addig is RÁM lenne szüksége! Viszont, ha egyik eset sem áll fenn, nos ez azt hiszem, mindent elmondó.
Mostmár tényleg nem tudom, mivel adhatnék, bizonyíthatnák még neki! Úgy gondolom, így is megint túlléptem a józan ész határait, de ez sem volt elég. Fáradt vagyok.
Akkor itt kell megálljt mondani, de azonnal! Én pedig a vesztesek(?) nyugodalmával visszavonulást fújok, és ha már nem tudom tartani magam, leteszem a fegyvert... végleg.
"Bármilyen furcsán hangzik, te sem tudsz csalódni valaki másban, csakis saját magadban! A másik iránt érzett haragod kivetített érzelem. Mindaz, amit magadról gondolsz. Az ember ilyenkor magában csalódik, mert úgy gondolja, nem volt elég, amit adott."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése