Énekelni volna kedvem. Le tudnám vezetni dühöm és fájdalmam. Viszont az alkalom nem megfelelő és nem vagyok egymagam. Azaz most megint úgy érzem, hogy talán egy kicsit mégis. Nyomasztó volt az éjjelem és keserű, bár nem mertem mutatni gyengeségem. Legszívesebben ki tudtam volna tépni a falat a helyéről. De aztán a hirtelen felindulást újabb könnyek vették át. Ezeknek a könnyeknek a története sokkal mélyebbről fakadó volt. Inkább... ismerősek voltak talán. Rég tört rám ez a fajta fájdalom amit tegnap éreznem kellett.
Csodának köszönhetően, nagy nehezen álomba mélyedtem. Olyan fáradtnak éreztem magam, mint még mostanában soha. Fájt a fejem, a mozdulatok nehézkesek voltak, pedig semmi megerőltetőt nem tettem. Csak Vele beszélgettem.
Ma délután egykor keltem fel újra. Erőtlen voltam kissé, hisz ráadásképpen éhesen feküdtem le éjjel. Felkelni még nem volt szándékom. Csak feküdtem mozdulatlanul, próbáltam vissza aludni. De nem ment. Lüktetett a fejem, az óra kattogása is zavaró volt.
Most olyan sehogy vagyok. Az agyam jár megállás nélkül jár erre-arra, de legtöbbször Ő rajta és a tegnapiakon. Akármennyire is szeretném, sok jót nem tudok kihozni belőle, és ez elég fájó.
Nem tudom mit tegyek. Szeretném vele tartani a kapcsolatot, beszélgetni, hogy tudjam mi van Vele, de elgondolkodtató, hogy nekem megéri-e, ha sosem lehetek teljesen a közelébe... soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése