A szombati nap... az azt követőt, így vissza hallva igencsak érdekes lehetett. Barátnőm beszélt a már többször említett fiúval, "Tai"-val...
A közös buli alkalmával Monesz félrehívta...
Csak ma jött először suliba Moneszom, - és bár titkon nagyon is kíváncsi voltam - kijelentettem, nem érdekel a dolog. Hallani sem akartam róla. Tartottam magam, mígnem már nem bírtam. Óvatosan megkértem; meséljen nekem el mindent... Teljesen ismer engem Moneszom, ezáltal csak egy mosolyt hintett arcára, majd minden kérdés nélkül mesélni kezdett...
Nagyjából tudtam mire számítsak, hisz előleg nagy vonalakban leírta már vasárnap nekem.
Elkezdte mesélni konkrétan, hogy mit beszélgettek rólam, és hát hogy mondjam? Megleptek a dolgok kissé.
Tai kedves és figyelmes volt nagyon - bár ez nem meglepő. Látni lehetett rajta állítólag, hogy amit mondd az őszinte, és neki is fájó talán valahol. Lényegében a táv miatt nem ugrik fejest kapcsolatba velem, attól tartva...; nem tudná megadni azt a szeretet amit nyújthatna, amit szerinte megérdemelnék...
Nem lenne ez olyan kapcsolat, amilyennek lennie kellene. Aláírom, sajnos ez így van. Jogos és megértem, ezáltal harag sincs már bennem, inkább igazságtalanságérzet.
A pénteki kis "akcióm" után, még mindig bennem van az érzés is, hogy talán helytelenül viselkedtem vele. Annyira vártam, hogy láthassam őt, hogy halljam a hangját, hogy hozzá érhessek. Valamiért, - fogjuk a büszkeségnek nevezett tulajdonságra... - nem tudtam mégsem megtenni. Haragudtam rá, az emberekre, magamra, az életre.
Ezen a héten pénteken újra jön haza, hisz ünnepek vannak a nyakunkon.
Újra ábrándozom magamban, hogy milyen jó is lenne ha minden szó nélkül odarohannék hozzá, és szorosan magamhoz ölelném Tait. Aztán jönnek azok a roppant zavaró kérdések; "-Miért tenném? -Minek?"
Nyilván ennek így kellett történnie...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése