Üdvözlet Kedves Olvasók!
Ami azt illeti, nehezen kezdek bele ebbe a bejegyzésembe. Az utóbbi napok elég zavarosak voltak, de legalább tiszta a kép teljesen.
Minek előre tervezni, ha sosem úgy sülnek el a dolgok, ahogy kigondoljuk? Folyton eszembe jut ez a kérdés, ha valamilyen téren kudarc ér, bánat önt el.
Ma lezártam véglegesen, egy számomra még esélyesnek látott kapcsolatot. Lezártam? Ez enyhe túlzás. Igazából nem volt semmi, ráadásképpen nekem adták ki az utamat. Első reakcióm magamat ismerve, nem is volt más mint düh és agresszió. Olyan igazságtalanságnak éreztem az egészet, -"összeesküvés elmélet"- gondoltam én. Túl sok reményt fűztem az illetőhöz, bíztam magamban, egy újabb "nagy" szerelem lehetőségében.
Haragban voltam a világgal mikor fejemhez vágta az illető, hogy nem jelentek számára annyit, mint amennyit számomra Ő. Többek közt ez is bántóan hatott rám, még ha nem is volt szándéka megbántani.
De mit is gondoljon ilyenkor az ember? Ki a hibás? Miért nem sikerült? Mit ronthattunk el? - válasz ez esetben azt hiszem, volt. Becsültem a srác őszinteségét, még ha olykor nyersen is fejezte ki magát vagy sértően. Szinte már-már vigasztalt és biztatott, amit nagyon nem viselek jól, személy szerint megalázónak tartom. A végére beszélgetésünket elég nevetségesnek láttam, ahogy magamat is kívülről, mert dacból, sértődöttségből én is ostobaságokat vágtam a fejéhez. Tipikus női viselkedés:
"Minden jót neked is, találd meg azt a nőt az életedben, aki neked az ideál, aki okos, csodálatosan szép, hozzád való, aki értékelni tud, aki megérdemel! Mert mindez, belőlem hiányzik! ;) ;) sziaa! ^^"
Miután "elköszöntem" tőle e szép mondattal, rá negyed órára letettem a fegyvert és fehér zászlót lobogtattam. Nem láttam értelmét ennek a gyerekes viselkedésnek. Vereséget szenvedtem, aláírom, feldolgozom és csupán elfelejtem. Nem lehet egy rossz szavam sem rá, óvni akart, bántani nem. Jobbnak látta most lezárni a dolgokat, minthogy később még nagyobb kárt szenvedjek/szenvedjünk. Ez becsülendő a szememben, mégsem jelentem ki, hogy így kellett ennek alakulnia. De mit is számít, hogy én mit akarok? :) Ez az, amit kezdek egyre jobban tudatosítani magamban. Semmit sem érnek az én szavaim, gondolataim, érzéseim...
Miután kibékültünk, megegyeztünk abban, hogy keressük még egymás társaságát, ha időnk megengedi. Ez annyiból áll majd mindössze, hogy olykor-olykor írunk a másiknak. Semmi több. Azt sem tudom mit gondoljak saját magamról, a viselkedésemről. Még dühös vagyok érzem, viszont mások szemében ez a történet "tapasztalatszerzés". Jelenleg megint fogyatkozott magabiztosságom, önbecsülésem, úgy érzem gyengébb vagyok picivel mint eddig.
Nem tudom, hogy kezeljem a helyzetet. Sírjak-e még vagy büszke legyek? Mindegyik bennem van enyhén, és csak remélni tudom, hogy idővel megértem, miért kellett ennek így történnie...
Ami azt illeti, nehezen kezdek bele ebbe a bejegyzésembe. Az utóbbi napok elég zavarosak voltak, de legalább tiszta a kép teljesen.
Minek előre tervezni, ha sosem úgy sülnek el a dolgok, ahogy kigondoljuk? Folyton eszembe jut ez a kérdés, ha valamilyen téren kudarc ér, bánat önt el.
Ma lezártam véglegesen, egy számomra még esélyesnek látott kapcsolatot. Lezártam? Ez enyhe túlzás. Igazából nem volt semmi, ráadásképpen nekem adták ki az utamat. Első reakcióm magamat ismerve, nem is volt más mint düh és agresszió. Olyan igazságtalanságnak éreztem az egészet, -"összeesküvés elmélet"- gondoltam én. Túl sok reményt fűztem az illetőhöz, bíztam magamban, egy újabb "nagy" szerelem lehetőségében.
Haragban voltam a világgal mikor fejemhez vágta az illető, hogy nem jelentek számára annyit, mint amennyit számomra Ő. Többek közt ez is bántóan hatott rám, még ha nem is volt szándéka megbántani.
De mit is gondoljon ilyenkor az ember? Ki a hibás? Miért nem sikerült? Mit ronthattunk el? - válasz ez esetben azt hiszem, volt. Becsültem a srác őszinteségét, még ha olykor nyersen is fejezte ki magát vagy sértően. Szinte már-már vigasztalt és biztatott, amit nagyon nem viselek jól, személy szerint megalázónak tartom. A végére beszélgetésünket elég nevetségesnek láttam, ahogy magamat is kívülről, mert dacból, sértődöttségből én is ostobaságokat vágtam a fejéhez. Tipikus női viselkedés:
"Minden jót neked is, találd meg azt a nőt az életedben, aki neked az ideál, aki okos, csodálatosan szép, hozzád való, aki értékelni tud, aki megérdemel! Mert mindez, belőlem hiányzik! ;) ;) sziaa! ^^"
Miután "elköszöntem" tőle e szép mondattal, rá negyed órára letettem a fegyvert és fehér zászlót lobogtattam. Nem láttam értelmét ennek a gyerekes viselkedésnek. Vereséget szenvedtem, aláírom, feldolgozom és csupán elfelejtem. Nem lehet egy rossz szavam sem rá, óvni akart, bántani nem. Jobbnak látta most lezárni a dolgokat, minthogy később még nagyobb kárt szenvedjek/szenvedjünk. Ez becsülendő a szememben, mégsem jelentem ki, hogy így kellett ennek alakulnia. De mit is számít, hogy én mit akarok? :) Ez az, amit kezdek egyre jobban tudatosítani magamban. Semmit sem érnek az én szavaim, gondolataim, érzéseim...
Miután kibékültünk, megegyeztünk abban, hogy keressük még egymás társaságát, ha időnk megengedi. Ez annyiból áll majd mindössze, hogy olykor-olykor írunk a másiknak. Semmi több. Azt sem tudom mit gondoljak saját magamról, a viselkedésemről. Még dühös vagyok érzem, viszont mások szemében ez a történet "tapasztalatszerzés". Jelenleg megint fogyatkozott magabiztosságom, önbecsülésem, úgy érzem gyengébb vagyok picivel mint eddig.
Nem tudom, hogy kezeljem a helyzetet. Sírjak-e még vagy büszke legyek? Mindegyik bennem van enyhén, és csak remélni tudom, hogy idővel megértem, miért kellett ennek így történnie...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése