És ledobtam láncaimat

Üdvözlet Kedves Olvasóimnak!! ^^

Azt hiszem elmondhatom és leírhatom végre: Jól vagyok. Igazán. Ez olyan ritka pillanatok egyike és sokasága (most már), amiben nem is oly rég egyáltalán nem hittem. Sok minden változott körülöttem. Talán, én is.
Boldog vagyok! Olyan hihetetlen néha elhinni ezt is. Mintha minden csak egy álom volna. Nem áll szándékomban itt fröcsögni a lamour-tól, és semmi ilyesmi, - hisz így nem a stílusom - de ez elismerem a szerelemnek köszönhető. Megdöbbentő, hogy mennyit tud lendíteni az ember közérzetén, látásmódján, viselkedésén, hozzáállásán. Belőlem csak jókat hoz ki, legalábbis remélni tudom.
Előző "kapcsolatom" Grimmjow-al, ilyen érzéseket nem keltett bennem. Persze, valahol büszke voltam, hisz csodálatomnak tárgya... illetve személye, nem más volt, mint Ő maga.
Fekete Hercegnővel abban az időben rengeteget kommunikáltam erről, Ő tudta igazán, hogy mikor mi nyomja a lelkem. Kiéhezve ittam szavait, hiszen Ő mindig is különleges lány volt számomra és az is marad. Kellettek a tanácsai, a szavai, a véleménye. Csak Ő általa tudtam azt mondani; "Igen, ez így van... ". Másoknak nem hittem igazán. Annyira elöntött az a tömérdek akarat, vágy Grimmjow iránt. Minél jobban távolodott tőlem, annál nehezebben tudtam elfogadni, hogy réges-rég mindennek vége szakadt. Még az a töredéknyi érzelmi szál is, amit kiváltottam belőle, az is szét oszlott nagyon rövid időn belül. Nehezen tudatosult bennem. A kérdések pedig ugyanazok voltak és ugyan csak, megválaszolatlanok maradtak. Valamiért ez az eset nyomot hagyott bennem. Talán, ha egyszer majd újra hall rólam, - esetleg évek múltán - Naoyáról, akkor hiszem, hogy igaz csak mélyen, tudat alatt, de pár szóval fog jellemezni: "Ő volt az a lány..."

Az a lánc amit igazából csak én cipeltem, azt hittem összeköt még vele. Holott erről szó sem volt. Nagyon is láttam, nagyon is tudtam, hogy elszakadt már idő előtt, csupán nem tudtam elismerni magamnak. Egy látszatképet alkottam. Úgy könnyebbnek tűnt valamelyest és persze nem annyira fájó. Nehéz volt tartanom a lánccal együtt magamat is és lassan összerogytam. Azóta sincs fogalmam arról, hogy mire vártam Vele kapcsolatban. Egy reményt vesztett lány voltam, mégis olyan akarat erő és kitartás volt bennem mások szerint. Én, - így visszagondolva - inkább nevetségesnek mondhatnám akkori énemet. Nyilván Ő is nem egyszer gúnyt űzött belőlem, de tudom, hogy olykor egy fajta tekintélyt váltottam ki belőle. Egy olyan embernek mint Ő, hihetetlen volt talán, hogy ...
Elég nagy sötétségben tapogatóztam akkoriban újra. Ez volt a második "dózis" amit általa kaptam. Nem volt ugyan olyan rossz mint az első, mert tudat alatt mindennel tisztában voltam. Így hát inkább nekem már lassacskán csupán homály volt az, ami másoknak maga a vakság lett volna.
Aztán idővel nem egy "jelet" kaptam a sorsnak nevezett valamitől. xD Nem adtam sok jelentőséget nekik igazán, hisz mindenkit távol akartam magamtól tudni, valamint nem volt szükségem senkire sem. Azt hiszem.
Aztán megismertem Őt, a mostani páromat, Szabit. Édesapám által hallottam már róla korábban is, hiszen egy helyen dolgoztak. Szabi nagy büszkeségemre, a KVG-nél dolgozik, és azon belül is természetvédelmi mérnök. ^^ Helyes!
Mint olvashattátok is, eleinte nem igazán örvendtem a találkozásoknak. Aztán idővel... bumm! Egyszer csak azon kaptam magam, hogy szeretném Őt magam mellett tudni mindenestől. A többit pedig előzőleg vissza olvashattátok talán már. =)
Zárnám soraimat azt hiszem. Amit ki akartam az egészből hozni az az, hogy úgy gondolom, végleg lezártam Grimmjowos korszakomat amire oly sokan vártak már. Tudom, sok időbe telt, de sikerült és nem akarok többet vissza nézni... lehetőleg soha többet.
Biztos vagyok benne, hogy még sokat fogok rá gondolni, talán feledni sem fogom, de el kell engednem... : Mindörökké viszlát Grimmjow Jaggerjack!

Szilánkok

Furcsán érzem magam. Ilyet már rég éreztem.

Barátnőm által (Monesz), még nyáron találkoztam egy fiúval. Ők ketten jó barátok voltak már akkor, kötődésük a régi iskolai időkre vezethetőek vissza. Már akkoriban szimpatikusnak tűnt. Egy átlagos embert kell elképzelni, egy enyhe mosolyt öltő pókerarccal mellékelve, valamint kellemes humorral megspékelve.

Ezen a héten mi hárman, legalább kétszer összefutottunk a megbeszéltek szerint. Akkor még nem is gondoltam, hogy akár Ő egy jel is lehet az életembe...

Azóta facebook-on beszélgettünk privát üzenetben pár sort, majd elkérte az msn-címem. Ami azt illeti, tényleg nem igazán ismerjük a másikat. Valahogy szemtől-szemben még nem tudtunk a másik előtt kiolvadni még haveri szintre sem. Persze a közvetlenség, a humor mindig ott izzik köztünk.

Két napja kérésére, megadtam az msn-címem. Miért is ne? Hiszen egy szimpatikus embert láttam benne, és mivel barátnőm szeretett régi barátja, nem tudtam róla rossz képet alkotni. Nem is akartam persze.

Ma is beszéltem vele, nem is olyan rég. Zaklatottságom, feszültségem erre vezethető vissza.
Mindig is sejtettem, hogy a mögött a bizonyos pókerarc mögött egy komoly és intelligens személyiség lapul. Ezért msn-en nem minden esetben az ökörködés és másik élcelése volt a fő téma. Ez így volt fél órája is. Kicsit komolyabb témára tértünk rá. Konkrétan én kerültem központba. Nem írtam semmi olyan konkrétat és feltűnőt és két sorom után olyan jellemzőkkel illetett megállás nélkül, melyeket szép kerek mondatba rám aggatott. Aki úgy igazán mélyen ismer, az tudja milyen vagyok. A szavai üvegszilánkként hatoltak a tudatomig és odáig, addig a helyig ahonnan pontosan távol akartam tartani őket. Tökéletesen belém látott és ezt tudta jól. Egyértelmű reakcióim során, nem volt nehéz rájönnie, hogy olyan helyen talált el, ahol fáj.

Outcast says:

"- Tudom hogy a ... mit jelent.
- Azt, hogy ismeretlenül betörtem a lelki világod 1 nem kívánatos szakaszára és megbolygattam :( "

Pontosan fogalmazott újra a bocsánatkérő szavai mellett. Zavart és dühített, hogy szinte egy nyitott könyv lettem a számára, hogy ilyen "könnyen" belém látott. Sértette és még mindig érzem, hogy sérti is a büszkeségem ezeknek a tudata. Mindenesetre Ő, egy a sok közül aki erre ilyen rövid időn belül képes volt.

"Gyenge vagy!" - vágta hajdanán fejemhez "Grimmjow". A személy akit annyira nagyon szerettem az utolsó pillanatig, akitől nem fájtak ezek a szavak ennyire.
Sokat gondolok rá még a mai napig is. Ő azt hiszem örökre egy olyan személy marad számomra, akitől - még ha úgy is látszik - nem fogok tudni elszakadni lélekben. Senkit nem szerettem annyira mint amennyire Őt... Holott, neki is "köszönhetem" azt, ami hozzásegített ahhoz, hogy olyan legyek amilyen most vagyok...

♥ Szerelem? ♥

[2011.01.11-e, csütörtök, 16:00 - 18:40]

Izgatottan készülődtem. Mégis kijelenthetem, nem volt bennem az a feszültség ami kedden. Tudtam, hogy ez a találkozás sorsdöntő lesz és végérvényes eredményt kapok.
Pontban, a megbeszéltek szerint "Sz" lejött értem 16:50-kor. Mondhatni kissé korai volt, hisz azt gondoltam majd később jön. Ez alkalommal, valamiért előbb ideért. Megcsörrent a telefonom, jött a "jel", indulhatok le a parkolóba. Két puszival üdvözölt újra. Végigpörgött bennem egy pillanatra a keddi nap. "Újra ezt kapom... csupán két puszi..." - megmondom őszintén, nem is vártam nagyon többet, inkább csak reméltem, de tudtam hogy változtatni már nem fogok tudni, ha úgy alakul.
Beültem a kocsiba és suhantunk Toponár city-be, a Muskátliba. Ott lejátszottunk egy billiárd menetet. Egyikünknek sem ment valami fényesen. Rajta pedig véltem felfedezni, hogy kissé közömbös velem. Nem volt valami jó kedve, nem nézett nagyon rám, csak olykor-olykor. Mikor vártam, hogy érjen hozzám, simán elsuhant mögöttem. Fájt. De mégsem értettem miért viselkedik így, hisz befele menet, (ami kb 5 lépés) megfogta a kezem...
Miután eltüntettük a billiárd golyókat egyesével, leültünk a kanapéra. Ivott egy korty vizet, majd kijelentette, hogy lemegyünk a Deseda partra, ha én is szeretném, ha nekem is jó úgy. Mintha új erőre kaptam volna a szavai hallatán... Azonnal indultunk, titkon sejteni véltem szándékait. Talán mégsem volt veszve az ügy...
Leértünk pár perc után. Már elég sötét volt. Kézen fogva, holdfényes éjszakában elindultunk, egyre jobban le...
Egy keskeny út helyezkedik el a tó mentén, azon végigsétálva beszélgettünk jókedvűen. Ideje volt lassan visszafordulni, mondta kissé sürgetve. "Máris?" - gondoltam magamba. Hiszen még csak pár perc telt el...
Nem ellenkeztem. Ahogy megálltunk, rögtön megcsókolt. Mintha mindketten csak erre vágytunk volna. A múltkori eset után, igazán kellő volt már, éreztem rajta is.
Óvatosan megérintette közben derekam, én pedig automatikusan még jobban magamhoz szorítottam.
Visszaindultunk a kocsihoz. Ööö... és ez az a rész amely ki van cenzúrázva! :P

A lényeg, hogy kérdéseimre megkaptam a választ és meg tudtunk mindent beszélni. Nem tudom biztosra, hogy mi játszódik le benne, de azt hiszem ez így jó.
Az átváltozó képessége pedig mindig magával ragadó volt... gondolhattam volna! :)
Ahogy hazafele vitt, nyitottabbnak éreztem Őt velem szemben. Mintha egy fokot haladtunk volna az üggyel kapcsolatban. Mintha kicserélték volna, holott semmi eget-rengetőt nem tettem. Csupán ragaszkodtam/ragaszkodok hozzá...
Azt hiszem rendben vagyunk. :)

Jó vele igazán... ♥

Ui: Az Avril dalt csak azért raktam be ide, mert pont aznap este mutatta nekem egy Kedves Barátnőm :) Jó kis dal nagyon!! ^^

Mi ez?

[Előzmény: 14:32, Kedd]

Kérdem folytonosan magamba, bár igazából másnak címzem. Az "Sz"-betűvel kezdődő édes, drága kis "Kedvesemnek" címezném... - Na jó! Képzeljük el, hogy ezt cinikus hanglejtéssel ejtettem ki a számon. xD
Barátnőm szerint inkább keserűség, mintsem az a fény csillan meg tekintetemben, mint hajdanán. Való igaz. Olyan nagyon gyengének és tehetetlennek érzem magam. Iszonyatosan. Ez elég rossz, mondhatni kiszolgáltatott helyzet. Olykor megalázó is, főleg ha kedves barátod/barátnőd/ismerősöd nyakába borulsz, és iszonyatos sírógörccsel vigaszt, támaszt keresel. Én is így jártam pontosan tegnap. Azóta sem tudom mi ütött belém.
"Talán jobb lenne az egészet egy kalandnak tekinteni a részedről is Hugi!" - Mondta Nii-sama vigasztalásképpen tegnap is. Nem kell félreérteni a mondatot, tényleg próbált segíteni. Mégsem tudtam akkor reakciót adni tanácsára, nem tudtam egy szót sem mondani. Nem nehéz ki találni miért is nem. Én nem ilyen vagyok, ez nekem nem menne, de ami abban a mondatból talán még szembetűnő volt, az az, hogy "...a részedről is!". Mert végülis ez az igazság. Akármennyire próbálok a haverja által kreált, vagy nem kreált vádaknak ellenállni, valahogy előbb-utóbb tényleg az az érzés jön le bennem, hogy igaza van. Elég nehéz ilyen helyzetben akármit is lépni előre az üggyel kapcsolatban, arról nem is beszélve, hogy a MAI napra tervezett találkozó sem jön össze Vele. Én ugyanis nem keresem a társaságát, de ez Rá is tökéletesen leírható. Pedig... titkon erre vágyom igazán, úgy nagyon. Nem csak azért, hogy vele lehessek, és hogy együtt legyünk, hanem hogy végre kicsit tisztázhassam a dolgokat.
Tegnap, mikor olyan nagyon kibőgtem magam, akkor,- talán akkor - valami lezárult bennem. Talán tudatosult bennem a valóság, amitől úgy rettegtem. Nem szeretem ha hülyének néznek, -hiába vagyok tapasztalatlan -, ez rohadtul senkit sem ment fel afelől, hogy őszinte legyen Velem, az érzéseimmel! Egyre ritkábban ez van előttem.
Visszatérve a találkozóra, igazából már nem tud izgatni, hogy összejön-e avagy sem. Egyszer úgy is keresni fog, ha meg nem, hát így jártam, de az tuti, hogy lesz egy-két ŐSZINTE szavam hozzá, és kedves "barátjához" is. Most várok és kicsit játszunk. Én fogom mozgatni a szálakat, amennyire tudom és ez alkalommal nem én leszek a bábú szerepében. Nem keresem, nem írok rá, nem írok üzenetet, nem fogok érdeklődni semmi olyan fontosról. Majd jön magától minden. Ha ma nem is, egyszer igenis találkozunk. Talán az utolsó találkozás lesz. Az is előfordulhat, hogy már több nem is lesz. Mindenre készülök, de az biztos, hogy nem én fogok innen vesztesként kijönni. Igazából minden Rajta múlik és azon, hogy mik a szándékai velem kapcsolatban. Ami mégis kell nekem Tőle, az egyetlen dolog. Az Őszintesége. Én tiszta, nyílt lapokkal játszom, Ő még tét nélkül. Minden mindegy alapon. Nem szeretek ilyen játékban szerepelni. Nem tiszta, nem egyenes minden oldalról, de ha szükség úgy hozza, elvegyülök és én felveszek egy pókerarcot...

[2011.01.11, kedd, 16.30-19.30]

Sötétedett nagyban. Épp a spagetti adagomat vártam félig-meddig éhesen, mikor valami olyan történt, amire nem számítottam. Már lemondtam mindenről és mindenkiről szinte. Egyszer csak feljött Ő msn-re és rögtön rám is írt. Elég komolynak tűnt, a találkozásról érdeklődött, amire rögtönözve válaszoltam, hogy még aznap este össze kell hoznunk. Nem ellenkezett, kijelentette, hogy valamit meg kell beszélnünk. - ezeket olvasván a szívem hatalmasat dobbant, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Eltoltam magamtól az ételt, testem automatikus remegésbe kezdett. Mintha éreztem volna valamit, ami nem a legjobb...
A megbeszéltek szerint lejött pontban 17.10-re a parkolóba. Két puszival üdvözölt, mire hirtelen nem is tudtam nagyon mit reagálni, csak álltam egy helyben. "-Megyünk akkor?" - kérdezte tőlem, én pedig azonnal kiolvasztottam magam. Addigra, még annyi kedvem sem volt beülni a kocsiba, holott mindennél jobban vártam azt a napot. Feszült voltam és ideges. Kifelé tekintettem az ablakon, sok szót nem ejtettünk. Ez csak még kellemetlenebbé tette az érzést. Mintha egyenes siklottam volna a vesztembe. A városon belül egy lelátó féleséghez vitt. Még nem voltam ott. Különleges hely, az egész várost be lehet látni. Csodás látvány volt. Leállította a motort, majd kérte, hogy kezdjem el a mondókámat. Nagyon nehezen kezdtem neki, de végül sikerült a lényegre térnem. Igazából részletezni nem akarom, hogy mi volt. Hosszú lenne igazán. Mindenesetre ennek a valaminek, ami köztünk kialakult,- ha mondhatom - akkor 90%-os garanciával véget vetettünk, - ugyan közös -, de nem elégedett megegyezéssel. Miután Ő is közölte a véleményét velem, egy jó negyedórán keresztül csak ott ültünk a kocsiba és nem szóltunk egymáshoz. Legszívesebben fogtam volna magam és eltűntem volna, de nem ment. Egy rövid idő erejéig "feltámadtam", elhülyültünk, nevetgéltünk, poénkodtunk, aztán megint rátértünk a "Hogyan tovább?" -kérdés boncolgatására. Végső soron én tudtam/tudom mit akartam, de ez ugyanoda Ő rá, annyira nem volt érvényes. Szóval másodszorra is kimondtuk: Vége. Ahogy tudatosulni látszott bennem a dolog, úgy éreztem mégfájdalmasabbnak a tényt. Újra csend ölelt át minket. Semmi szó, semmi érintkezés, holott mindketten erre vágytunk igazán. Ezt érezte, közölte is velem. Valami oknál fogva, mégsem tudtunk a másikhoz hozzáérni. Ő nem tudom miért nem tette, ha vágyott rá, én viszont tudom hogy puszta büszkeségből tartottam vissza magam. Elég megalázottan éreztem magam. Mintha bohócot csináltam volna magamból, holott talán erről szó sincs. A csend már mondhatni kínos volt. Én csak kifelé merengtem az ablakon, tekintetem véletlenül sem akart találkozni az övéével. Olykor magam elé néztem, olykor pedig egy nagy sóhaj mellett a könnyeimet próbáltam visszatartani. "Előtte nem sírhatok!" - áramlott bennem a "néma kiáltás". Elindította a kocsit, hogy bemelegedjünk, majd megkérdezte, hogy induljunk-e? Természetesen igennel válaszoltam, de nem kötöttem be a biztonsági övet. El akartam tűnni az életéből... arról a helyről, mondhatni meg akartam szűnni. Aztán valami fejbeütött. Folyton Őt bámultam míg vezetett. Le nem vettem a tekintetemet róla. Látni véltem rajta, hogy kissé feszült, és ideges. Bátorkodtam megkérdezni: "- Haragszol rám?" Mire Ő: - "Nem, dehogy is! Csak nekem is rossz azért ez..". - reakcióm nem volt. Ahogy haladtunk vissza ide a parkolóba, az érzés, hogy talán tényleg vége... szíven ütött. Nem akartam, hogy hazavigyen, nem akartam kiszállni a kocsiból... Még csodálni akartam. Őt.
Újra leállt a kocsi, miután beparkolt. Néztünk egymásra, mosolyogtunk. Próbáltam nem mutatni dühömet, így lenyugtattam magam addigra. Nem csaphattam ki egy újabb hisztit, mert szinte az volt amit ott műveltem. Szóval normál, "mintha semmi nem történt volna" hangnemben magamat adtam. Megint próbáltuk megbeszélni a dolgot. Újra kiejtette azokat a különös szavakat...: "Most úgy átölelnélek!"... Mindent vagy semmit érzéssel a hátam mögött: "- Akkor mi tart vissza?" - adtam le a jelet. Azonnal egymás karjaiba borultunk, én pedig hozzábújtam. Megfogta a kezem és simogatni kezdte. "Nem akarok elszakadni tőled!" - jelentettem ki magabiztosan. Mintha egy más valaki szólalt volna meg, szívem mégis ezt diktálta.
Jelenleg sehogy sem állunk. Azaz, ugyanúgy mint eddig. Talán hiba, de ragaszkodom hozzá. Talán tagadom, de azt hiszem szeretem. Talán ostobaság, de küzdeni akarok érte!!
Holnap újra találkozunk és várom nagyon... :)

Már most fáradok...

Várni a legnehezebb. Olyankor minden olyan lassúnak tűnik. Főleg az idő múlása. A hétfői randevúmat - már ha az lesz ... - átrakattam keddre, hogy addig is a bátyóval legyek.
Tegnap este "sikeresen" megint rossz híreket kaptam az érintett fél haverjától. Valami iszonyatos düh kapott el, - pedig igazából nem bántott Ő - nem is tudtam aludni. Könnyeim visszatartása mellett, kedves bátyám próbált lelket önteni belém. A hangom nem egyszer megcsuklott, megremegett mikor Róla volt szó, vagy ahogy kérdezett Nii-sama. A hétvégém sem telt máshogy. Állítólag lerí rólam, hogy szerelmes vagyok, - bár ezt makacsul tagadom, tagadni próbálom - és hogy ez a "kapcsolat"... csak kín számomra. Ez az, amit nem hazudtolok meg. Nem így képzeltem semmit és mostmár úgy érzem nincs igazán okom olyan álmot kergetni ami nem is létezik. Nekem erre nincs időm. Valamint a tanulmányaimat is előtérbe KELL helyeznem, szóval... talán jobb is lesz ez így. Addig várok. Még egy nap és azthiszem szembesülök mindennel, de talán nem csak én...

And I Dream That You're Mine...

Az a bizonyos hétfői nap

2011-et írunk máris. Mintha minden ugyanolyan lenne, semmi sem változik. Emberek jönnek-mennek, peregnek az órák és a percek...

Elnézést a kis kitérőmért, talán csak... elkalandoztam kissé... ^^"

Az én életem is lassan szappanopera lesz, ha így folytatom. -.-" De ez most lényegtelen is igazából.

Hétfőn újra látom a Fiút, akiről már szinte minden rosszat hallottam, mégsem tagadom meg magamtól. Mondhatni epekedve várom, hogy újra együtt legyek vele, és többet tudjak meg róla, és szándékairól, a ronda vádakról/szavakról, melyekkel "barátja" illeti.

Szilveszter éjjel, kb fél 12-kor, lejött ide hozzám, a közeli bolt parkolójába. Bár, egy másik haverjával jelent meg, egyből magához rántott és megcsókolt. Sok időt nem voltunk együtt, mégis kívülről nézve olyanok voltunk mint egy pár. Mikor viszont szóba jönnek az érzelmek (levelezés közben), akkor a részéről, olyan nem is létezik. Joggal megkérdezhetném talán, hogy akkor miért fogja a kezem, miért csókol meg folyton és miért simogat olyan lágyan? De nem tudom feltenni ezeket a kérdéseket neki szemtől-szemben, helyette csak hagyom, hogy hozzám érjen... minnél előbb.
Tanácsokat kérhetek, kérlelhetek aztán akárkitől. Magamtól kell rájönnöm a titok nyitjára. Elég bizonytalan vagyok, igazából még mindig nem tudom mit gondoljak Róla...
A legfontosabb azthiszem az, hogy megőrizzem a nyugalmam ezzel kapcsolatban. - ami rohadt nehéz, valljuk be... - Az ember akaratlanul is agyal, rágódik, holott felesleges. Hiszen "csak" érzelmekről van szó. Ez a mai világban, már rég elveszítette valós jelentését.
Szóval csak lazán, mindent alaposan átgondolva, nem elkapkodva! Taktikát váltunk szépen mi is. Lehet így is játszani... Aztán lesz ami lesz, mindenesetre hétfői napot ennyire még nem vártam...

Fulladok...

Egyszerűen nem hiszem el... Teljes a káosz a fejemben. A szívem pedig... áhh, mondanom sem kell, kalapál ezerrel, lassan egyre jobban azért a személyért, aki talán nem is a valós arcát mutatja felém...
De aztán ott van az illető barátja is. Gábor. Aki mindig akkor és abban a pillanatban jelent ki súlyos és kételyekkel teli mondatokat, mikor választottammal, megint jó irányba haladnék...
Mi történik itt? Ki hazudik folyamatosan? És milyen barátság az övüké? Kinek higgyek?
Talán tényleg nekem kell fényt deríteni az igazságra... de addig is mit gondoljak??
Nem számít. Találkozom vele nemsokára. Akkor minden kiderül...

A szám egy jászol volt és hazugságokat nevelt...

Igen, azt hiszem átérzem Manson burkolt jelentéssel bíró mondatát.
Karácsonykor elmentem az éjféli misére a bátyámmal. Elmondhatom, gyönyörű volt és egyáltalán nem bántam meg, hogy ellátogattam "Isten Házába"...
Tegnap nehéz napom volt....
Összevesztem kora délután jelöltemmel, kivel azt hittem, minden csak jó lehet a továbbiakban. Hittem én... naivan megint.
Ronda szavakat vágott,- igaz gépen keresztül - a fejemhez. Ohh elnézést! Helyesbítek. Bunkó volt és tiszteletlen, amit nehezen viselek. Igazából csupán rákérdeztem egy számomra "normálisnak" mondható, természetes dologra. Ki ne lenne kíváncsi, hogy hányadán áll az illetővel egy-két randi és csók után? Voltam olyan bátor és rákérdeztem, óvatosan, mondhatni szerényen. Ehelyett a szokásos modortalan szövege fogadott, és AZ amihez persze ellenvetése nem lenne...
Majd volt pofája megkérdezni, mikor találkozunk... Mégis igazából ami fájt, az az volt, amit előtte is észrevettem, csak nem akartam bevallani...
Aznap esti misére is elmentem, és bár még csak várakozó álláspontban voltunk, iszonyatos sírógörcs tört rám. Nem akartam a bátyám előtt sírni, de az a maró érzés bennem, valami iszonyatos volt. Nem tudtam akkor mire vélni a dolgot, hiszen inkább düh volt bennem, mint keseredettség. Nagy nehezen, visszatartottam könnyeimet. Engem ne lásson senki gyengén! Mert nem vagyok az! Így visszagondolva pedig, azt hiszem a "sírás görcsöm"... valami előjel volt...
Estére hazaestünk, a gépnél pedig a fiú "legjobb?" fiúbarátja várt (Gábor), aki előzőleg próbált lelket önteni belém. Tudta, hogy baj van, aggódóan tovább érdeklődött, mígnem teljesen kitálaltam neki. Nagyon bántotta Gábort is a dolog, haragot éreztem mondatain. Aztán ahogy belemélyedtem a történet elmesélésébe, csupa rossz jelet kaptam vissza tőle. Ez esetben nekem adott igazat, és megjegyezte, hogy koromhoz képest, milyen érett a gondolkodásom. - ez jólesett akkor igazán...
Szóval úgy mindenre számítottam, de arra amiket a Gábor írt le nekem, azokra nem. Rendesen beavatott a kis "udvarlóm" szennyesébe, és sokszor azt sem tudtam hova kapjam a fejem, vagy mit írjak...
Tömény hányingerérzet kapott el, és mintha a mellkasom ketté akart volna szakadni. Az, hogy velem gusztustalanul bánt, az egy dolog. De hogy a saját barátjával is... amiket művelt! Az a passzív érzéketlenség, önérdek, önzőség... ami abban a férfiban ott rejtőzködik. Borzalmas. El sem akartam hinni. Gábor nem egyszer elnézést kért, amiért ezekkel szembesített, de azt hiszem, azért szólt, mert már most elég rendesen kapok a "jóból"...
A lényeg egy. Irántam tiszteletlen, és részéről érzelmekről nincs is szó.
Mikor először voltam misén, a pap azt mondta, "Mindig két út van... két lehetőség. Az, hogy melyiket választjuk, az dönti el, mi is lesz a sorsunk..." - valami ilyesmi volt, ha jól emlékszem.
Na most én látok két lehetőséget... a jó és a fájdalmas lehetőséget.
Nem tudom mit tegyek...
Miért van az, hogy az ilyen emberek is többet érnek nekem, már most???