Mi ez?

[Előzmény: 14:32, Kedd]

Kérdem folytonosan magamba, bár igazából másnak címzem. Az "Sz"-betűvel kezdődő édes, drága kis "Kedvesemnek" címezném... - Na jó! Képzeljük el, hogy ezt cinikus hanglejtéssel ejtettem ki a számon. xD
Barátnőm szerint inkább keserűség, mintsem az a fény csillan meg tekintetemben, mint hajdanán. Való igaz. Olyan nagyon gyengének és tehetetlennek érzem magam. Iszonyatosan. Ez elég rossz, mondhatni kiszolgáltatott helyzet. Olykor megalázó is, főleg ha kedves barátod/barátnőd/ismerősöd nyakába borulsz, és iszonyatos sírógörccsel vigaszt, támaszt keresel. Én is így jártam pontosan tegnap. Azóta sem tudom mi ütött belém.
"Talán jobb lenne az egészet egy kalandnak tekinteni a részedről is Hugi!" - Mondta Nii-sama vigasztalásképpen tegnap is. Nem kell félreérteni a mondatot, tényleg próbált segíteni. Mégsem tudtam akkor reakciót adni tanácsára, nem tudtam egy szót sem mondani. Nem nehéz ki találni miért is nem. Én nem ilyen vagyok, ez nekem nem menne, de ami abban a mondatból talán még szembetűnő volt, az az, hogy "...a részedről is!". Mert végülis ez az igazság. Akármennyire próbálok a haverja által kreált, vagy nem kreált vádaknak ellenállni, valahogy előbb-utóbb tényleg az az érzés jön le bennem, hogy igaza van. Elég nehéz ilyen helyzetben akármit is lépni előre az üggyel kapcsolatban, arról nem is beszélve, hogy a MAI napra tervezett találkozó sem jön össze Vele. Én ugyanis nem keresem a társaságát, de ez Rá is tökéletesen leírható. Pedig... titkon erre vágyom igazán, úgy nagyon. Nem csak azért, hogy vele lehessek, és hogy együtt legyünk, hanem hogy végre kicsit tisztázhassam a dolgokat.
Tegnap, mikor olyan nagyon kibőgtem magam, akkor,- talán akkor - valami lezárult bennem. Talán tudatosult bennem a valóság, amitől úgy rettegtem. Nem szeretem ha hülyének néznek, -hiába vagyok tapasztalatlan -, ez rohadtul senkit sem ment fel afelől, hogy őszinte legyen Velem, az érzéseimmel! Egyre ritkábban ez van előttem.
Visszatérve a találkozóra, igazából már nem tud izgatni, hogy összejön-e avagy sem. Egyszer úgy is keresni fog, ha meg nem, hát így jártam, de az tuti, hogy lesz egy-két ŐSZINTE szavam hozzá, és kedves "barátjához" is. Most várok és kicsit játszunk. Én fogom mozgatni a szálakat, amennyire tudom és ez alkalommal nem én leszek a bábú szerepében. Nem keresem, nem írok rá, nem írok üzenetet, nem fogok érdeklődni semmi olyan fontosról. Majd jön magától minden. Ha ma nem is, egyszer igenis találkozunk. Talán az utolsó találkozás lesz. Az is előfordulhat, hogy már több nem is lesz. Mindenre készülök, de az biztos, hogy nem én fogok innen vesztesként kijönni. Igazából minden Rajta múlik és azon, hogy mik a szándékai velem kapcsolatban. Ami mégis kell nekem Tőle, az egyetlen dolog. Az Őszintesége. Én tiszta, nyílt lapokkal játszom, Ő még tét nélkül. Minden mindegy alapon. Nem szeretek ilyen játékban szerepelni. Nem tiszta, nem egyenes minden oldalról, de ha szükség úgy hozza, elvegyülök és én felveszek egy pókerarcot...

[2011.01.11, kedd, 16.30-19.30]

Sötétedett nagyban. Épp a spagetti adagomat vártam félig-meddig éhesen, mikor valami olyan történt, amire nem számítottam. Már lemondtam mindenről és mindenkiről szinte. Egyszer csak feljött Ő msn-re és rögtön rám is írt. Elég komolynak tűnt, a találkozásról érdeklődött, amire rögtönözve válaszoltam, hogy még aznap este össze kell hoznunk. Nem ellenkezett, kijelentette, hogy valamit meg kell beszélnünk. - ezeket olvasván a szívem hatalmasat dobbant, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Eltoltam magamtól az ételt, testem automatikus remegésbe kezdett. Mintha éreztem volna valamit, ami nem a legjobb...
A megbeszéltek szerint lejött pontban 17.10-re a parkolóba. Két puszival üdvözölt, mire hirtelen nem is tudtam nagyon mit reagálni, csak álltam egy helyben. "-Megyünk akkor?" - kérdezte tőlem, én pedig azonnal kiolvasztottam magam. Addigra, még annyi kedvem sem volt beülni a kocsiba, holott mindennél jobban vártam azt a napot. Feszült voltam és ideges. Kifelé tekintettem az ablakon, sok szót nem ejtettünk. Ez csak még kellemetlenebbé tette az érzést. Mintha egyenes siklottam volna a vesztembe. A városon belül egy lelátó féleséghez vitt. Még nem voltam ott. Különleges hely, az egész várost be lehet látni. Csodás látvány volt. Leállította a motort, majd kérte, hogy kezdjem el a mondókámat. Nagyon nehezen kezdtem neki, de végül sikerült a lényegre térnem. Igazából részletezni nem akarom, hogy mi volt. Hosszú lenne igazán. Mindenesetre ennek a valaminek, ami köztünk kialakult,- ha mondhatom - akkor 90%-os garanciával véget vetettünk, - ugyan közös -, de nem elégedett megegyezéssel. Miután Ő is közölte a véleményét velem, egy jó negyedórán keresztül csak ott ültünk a kocsiba és nem szóltunk egymáshoz. Legszívesebben fogtam volna magam és eltűntem volna, de nem ment. Egy rövid idő erejéig "feltámadtam", elhülyültünk, nevetgéltünk, poénkodtunk, aztán megint rátértünk a "Hogyan tovább?" -kérdés boncolgatására. Végső soron én tudtam/tudom mit akartam, de ez ugyanoda Ő rá, annyira nem volt érvényes. Szóval másodszorra is kimondtuk: Vége. Ahogy tudatosulni látszott bennem a dolog, úgy éreztem mégfájdalmasabbnak a tényt. Újra csend ölelt át minket. Semmi szó, semmi érintkezés, holott mindketten erre vágytunk igazán. Ezt érezte, közölte is velem. Valami oknál fogva, mégsem tudtunk a másikhoz hozzáérni. Ő nem tudom miért nem tette, ha vágyott rá, én viszont tudom hogy puszta büszkeségből tartottam vissza magam. Elég megalázottan éreztem magam. Mintha bohócot csináltam volna magamból, holott talán erről szó sincs. A csend már mondhatni kínos volt. Én csak kifelé merengtem az ablakon, tekintetem véletlenül sem akart találkozni az övéével. Olykor magam elé néztem, olykor pedig egy nagy sóhaj mellett a könnyeimet próbáltam visszatartani. "Előtte nem sírhatok!" - áramlott bennem a "néma kiáltás". Elindította a kocsit, hogy bemelegedjünk, majd megkérdezte, hogy induljunk-e? Természetesen igennel válaszoltam, de nem kötöttem be a biztonsági övet. El akartam tűnni az életéből... arról a helyről, mondhatni meg akartam szűnni. Aztán valami fejbeütött. Folyton Őt bámultam míg vezetett. Le nem vettem a tekintetemet róla. Látni véltem rajta, hogy kissé feszült, és ideges. Bátorkodtam megkérdezni: "- Haragszol rám?" Mire Ő: - "Nem, dehogy is! Csak nekem is rossz azért ez..". - reakcióm nem volt. Ahogy haladtunk vissza ide a parkolóba, az érzés, hogy talán tényleg vége... szíven ütött. Nem akartam, hogy hazavigyen, nem akartam kiszállni a kocsiból... Még csodálni akartam. Őt.
Újra leállt a kocsi, miután beparkolt. Néztünk egymásra, mosolyogtunk. Próbáltam nem mutatni dühömet, így lenyugtattam magam addigra. Nem csaphattam ki egy újabb hisztit, mert szinte az volt amit ott műveltem. Szóval normál, "mintha semmi nem történt volna" hangnemben magamat adtam. Megint próbáltuk megbeszélni a dolgot. Újra kiejtette azokat a különös szavakat...: "Most úgy átölelnélek!"... Mindent vagy semmit érzéssel a hátam mögött: "- Akkor mi tart vissza?" - adtam le a jelet. Azonnal egymás karjaiba borultunk, én pedig hozzábújtam. Megfogta a kezem és simogatni kezdte. "Nem akarok elszakadni tőled!" - jelentettem ki magabiztosan. Mintha egy más valaki szólalt volna meg, szívem mégis ezt diktálta.
Jelenleg sehogy sem állunk. Azaz, ugyanúgy mint eddig. Talán hiba, de ragaszkodom hozzá. Talán tagadom, de azt hiszem szeretem. Talán ostobaság, de küzdeni akarok érte!!
Holnap újra találkozunk és várom nagyon... :)