Igen, azt hiszem átérzem Manson burkolt jelentéssel bíró mondatát.
Karácsonykor elmentem az éjféli misére a bátyámmal. Elmondhatom, gyönyörű volt és egyáltalán nem bántam meg, hogy ellátogattam "Isten Házába"...
Tegnap nehéz napom volt....
Összevesztem kora délután jelöltemmel, kivel azt hittem, minden csak jó lehet a továbbiakban. Hittem én... naivan megint.
Ronda szavakat vágott,- igaz gépen keresztül - a fejemhez. Ohh elnézést! Helyesbítek. Bunkó volt és tiszteletlen, amit nehezen viselek. Igazából csupán rákérdeztem egy számomra "normálisnak" mondható, természetes dologra. Ki ne lenne kíváncsi, hogy hányadán áll az illetővel egy-két randi és csók után? Voltam olyan bátor és rákérdeztem, óvatosan, mondhatni szerényen. Ehelyett a szokásos modortalan szövege fogadott, és AZ amihez persze ellenvetése nem lenne...
Majd volt pofája megkérdezni, mikor találkozunk... Mégis igazából ami fájt, az az volt, amit előtte is észrevettem, csak nem akartam bevallani...
Aznap esti misére is elmentem, és bár még csak várakozó álláspontban voltunk, iszonyatos sírógörcs tört rám. Nem akartam a bátyám előtt sírni, de az a maró érzés bennem, valami iszonyatos volt. Nem tudtam akkor mire vélni a dolgot, hiszen inkább düh volt bennem, mint keseredettség. Nagy nehezen, visszatartottam könnyeimet. Engem ne lásson senki gyengén! Mert nem vagyok az! Így visszagondolva pedig, azt hiszem a "sírás görcsöm"... valami előjel volt...
Estére hazaestünk, a gépnél pedig a fiú "legjobb?" fiúbarátja várt (Gábor), aki előzőleg próbált lelket önteni belém. Tudta, hogy baj van, aggódóan tovább érdeklődött, mígnem teljesen kitálaltam neki. Nagyon bántotta Gábort is a dolog, haragot éreztem mondatain. Aztán ahogy belemélyedtem a történet elmesélésébe, csupa rossz jelet kaptam vissza tőle. Ez esetben nekem adott igazat, és megjegyezte, hogy koromhoz képest, milyen érett a gondolkodásom. - ez jólesett akkor igazán...
Szóval úgy mindenre számítottam, de arra amiket a Gábor írt le nekem, azokra nem. Rendesen beavatott a kis "udvarlóm" szennyesébe, és sokszor azt sem tudtam hova kapjam a fejem, vagy mit írjak...
Tömény hányingerérzet kapott el, és mintha a mellkasom ketté akart volna szakadni. Az, hogy velem gusztustalanul bánt, az egy dolog. De hogy a saját barátjával is... amiket művelt! Az a passzív érzéketlenség, önérdek, önzőség... ami abban a férfiban ott rejtőzködik. Borzalmas. El sem akartam hinni. Gábor nem egyszer elnézést kért, amiért ezekkel szembesített, de azt hiszem, azért szólt, mert már most elég rendesen kapok a "jóból"...
A lényeg egy. Irántam tiszteletlen, és részéről érzelmekről nincs is szó.
Mikor először voltam misén, a pap azt mondta, "Mindig két út van... két lehetőség. Az, hogy melyiket választjuk, az dönti el, mi is lesz a sorsunk..." - valami ilyesmi volt, ha jól emlékszem.
Na most én látok két lehetőséget... a jó és a fájdalmas lehetőséget.
Nem tudom mit tegyek...
Miért van az, hogy az ilyen emberek is többet érnek nekem, már most???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése