Torta, fátyol, menyasszonyi ruha és minden, ami örök álom

Kedves Olvasók!

Valljuk be, a nők – legalábbis a legtöbbje – nem is álmodik másról, minthogy férjhez menjen. Persze mindig van fontossági sorrend, de egy idő után előjön a gondolat egy menyasszonyi ruha láttán, vagy akkor, mikor már a kapcsolat megszolgálta idejét ahhoz, hogy azt megpecsételjék. Amit én észrevettem, szerény tapasztalatom által, az az, hogy a Nőknek a gyermekáldással párhuzamban, ez a legféltettebb vágyálmuk. Titkon egy álomesküvőre vágynak, de mikor a szemünkbe kapjuk, hogy: „ Majd, 10 év múlva” or „ Nem veszek feleségül senkit soha…” – hát igencsak össze tud dőlni egy világ, egy álomkép bennünk, Nőkben.

Nem titkolom a napokban én is ilyen, azaz ehhez hasonló reagálással találtam szembe magam, holott csak pedzegettem a témát, igazából eszem ágába nem lenne még papíron megállapodni. Csupán eljátszottam a gondolattal, ami pillanatok alatt köddé vált. Mondhatni tudatosult bennem, de nem mondanám, hogy összetörtem. Ami bántó volt számomra, az az illető magabiztossága volt a témában. Semmi „esetleg”, vagy „talán” szó nem hangzott el. Tisztán, céltudatosan, soha, senkit…

A férfiak ilyenkor ezzel védekeznek: „ Nem kell nekem papír ahhoz, hogy valakivel boldog legyek, semmi jelentősége nincs...” – semmi jelentősége. Persze.

Tényleg nem csináltam botrányt ebből a dologból, de persze meglepett. Nem csak magam miatt, hiszen bárki más is lehetne a helyembe és még lehet is. Aláírom. Csak mégis, úgy gondolom, egy ilyen dolgot nem kellene ilyen vadul is tálalni. Nem szükséges papír, én ezt is aláírom, de valamiért mégis bennem maradt az a biztos, tényleges NEM.

Egy kapcsolat sem biztos a mai világban, talán a miénk sem az. Talán csak a szerelem okozta bódultság miatt érzem olyan biztosnak mégis, de leginkább egymás érzelmeire, bizalmára támaszkodom. Ezekből táplálkozom. Lényegtelen is már. Nem erőltetek semmit, nem is szándékozom. Ha nem, hát nem, nekem ez tényleg nem okoz igazán nagy fájdalmat. Tudomásul veszem, és ha addig kitartunk, majd egy idő után titkon én is várom a pillanatot, mikor felteszik azt a „jelentéktelen” kérdést, miszerint: „ – Hozzám jönnél feleségül?”

Ajándék

Üdvözlet Kedves Olvasók, Szép Jó Reggelt!!^^

Nem szokásom ilyen korai órákban írni a blogra, nem is terveztem, megmondom őszintén, de ez alkalommal nyomós okom van rá... :P
Jó ideje nem találkoztam Szabival. Ha pontos akarok lenni, ez lenne az ötödik napja. Lenne elvileg, mert a sors és Édesapám, ha minden jól és megy úgy hozza, láthatjuk egymást pár perc erejéig.
Tegnap hazajövetelem után, 20 percre rá, Apum szólított ki a konyhába. Azt hittem "megint" csináltam valami galibát és hogy annak következményeivel szembesülök esetleg. Kijelentette, hogy ma kimegy Toponárra, mert van dolga és hogy amíg Ő azt elintézi, kivisz Szabihoz. Kimondhatatlanul boldog voltam, elmondani nem tudom mennyire. Bár az egykori főnöke által kell kimennie, félő, hogy a "terv" dugába dől, ugyanis az illető 5 percenként változtatja a kigondolt meneteket, de Apum megnyugtatott, elintézi a dolgot. Szóval nagyon örülnék, ha még ha 20 perc erejéig is, de láthatnánk egymást. Tegnap este msn-en szomorkodott pont Szabi, hogy milyen nehéz is neki ilyen szempontból is. Én pedig rossz kislány módjára, adtam a másik szenvedő alanyt, hiszen nem tud a menetelemről. Sok ajándékon gondolkodtam, hogy mit is adhatnék számára, ami megfelelő is lenne, de azt hiszem Apumnak köszönhetően, jobban keresve sem találtam volna. Alig várom, hogy láthassam Őt... :))) ^^

Kicsit másképp

Miről is szól többek között egy kapcsolat, mint a gondoskodásról, törődésről?

Pénteken voltam kint Toponáron. A tervezett programok előzőleg le lettek mondva, mivel Saab (Szabi) rendesen lebetegedett, tüszős mandulagyulladással küszköd még most is.

Eljött értem aznap délután, oda fele menet beugrottunk még egy-két üzletbe, kellett egy két dolog. Beszélni alig tudott, ahogy inni-enni is.
Láttam rajta, hogy fáradt, így azonnal, szinte parancsba mertem adni, hogy menjünk aludni. Így is lett. A tavaszi zápor esőt hallgatva, és miközben az esőcseppek a tetőt kopogtatták, egymáshoz bújva próbáltunk pihenni, több-kevesebb sikerrel. Teste tűzforró volt, szinte égette a bőrömet, ahogy hozzám ért. Sokat nem aludtam akkor (sem), hiszen azon voltam, hogy elaludjon...
Néha, pár percek erejéig hallottam, ahogy szuszogott, vagy éppen horkicált, aranyos volt nagyon! ^^ De ahogy kezdtem megnyugodni, abban a pillanatban már meg is moccant. Ez így ment legalább háromnegyed órán át, eredménytelenül, egyikünk sem aludt, viszont sikernek könyveltem el, hogy idővel, lassan, fokozatosan lement a láza.

Eljött az éjjel is. Nem kell mondanom, abban fáradtam el, hogy egyikünk sem tudott aludni rendesen, csak vergődtünk. Nem akartam elaludni mellette semmi esetre sem, akkor is próbáltam altatni... Ez így hülyén hangzik tudom, de egy betegnek a gyógyszerek mellett, máshogy nem tudsz jobban segíteni. Sok mindenre nem is emlékszem, a következő képkocka az az volt, hogy reggel fél 10-kor üdvözölt, nem egy csókkal a homlokomon. Jó volt így felébredni, de ezek szerint nem bírtam tovább tartani magam és bealudtam mellette. Ő már állítólag 7-kor fent volt, míg én szunyókáltam ezerrel a fáradtságtól.
Sajnos azóta sem javult a helyzete, holnap mehet orvoshoz vissza. Kissé aggódom.

Ezzel búcsúzom mára, mindenkinek további szép Napot! :))