Nehéz volt ez a hét. Egyre jobban belebonyolódom az eseményekbe, sokszor minden kimondott szó és tett, sőt az időrend is keveredik... Csak egy valami nem változik. Szabi és én..
Talán már unalmassá kezdhet válni, hogy folyton "mi" vagyunk a téma, de talán így összegezve a dolgokat, magamon kívül más is tanulhat a történtekből, amelyekbe szinte hajszálpontos részletességgel próbálok bepillantást adni..
Mint előző bejegyzésemben is észrevehető volt, első és talán legkomolyabb mélypontján vagyunk túl a kapcsolatunkat illetően. Talán megint csak én értettem félre dolgokat, talán tényleg igazam volt sok dologban, nem tudom, de tény hogy volt miről pénteken, késő délután elbeszélgetnünk kettőnknek Szabival.
Emlékszem, a hangulat mindkét félről elég feszült és nyomott volt. Kétségbeesést véltem magamon felfedezni, közben pedig hatalmas dühvel bombáztam Kedvesemet, a számomra még akkor kételyes dolgokkal kapcsolatban... Ronda szavakkal és kérdésekkel rontottam csak még jobban, az amúgy is "haldoklónak" tűnő kapcsolat esélyeit. Holott nem akartam a véghez folyamodni, de a büszkeségem mégis erősebb volt. Reakciók alig voltak akkor még Szabi részéről, csak pár szó erejéig védte meg magát és érzéseit, ami még több félelmet keltett bennem.
"Ennyire nem érdeklem már?? Tényleg vége lesz, csak így?" - fogalmazódott bennem a kérdések sorozata, nem tudtam már mit szólni, mígnem végre felszólalt pár perc csend után Ő is.:
" - Nagyon félek, hogy elveszítelek..." - nézett rám bús tekintetével. Azelőtt, még talán soha nem láttam akkora félelmet a szemében, mint aznap. Nem igazán értettem a reakcióját, de utólag már minden képkocka összerakódott bennem. Mindent próbáltam Vele megbeszélni, úgy ahogy kellett. Higgadtan, figyelmesen, és persze az Ő nézetét is megértően!!
Mára azt hiszem minden rendeződött. Sokáig, és néha még most is úgy gondolom, hogy talán nem kellene egyes dolgokat feszegetni, bolygatni. De ugyanakkor ott az ellenérv is mellettem, hogy egy kapcsolat nem olyan dolog, amiben a félelmeinket és a gondolatainkat a kétségeket titkolni kellene! Sajnos, ha van félelmünk, arról beszélnünk kell, hogy megnyugtassuk elsősorban magunkat, vagy - a rosszabbik eset - hogy kiderüljenek fájó, de igaz dolgok.
Rossz lett volna így lassan 11.-e előtt szakítani.
Erről jut eszembe, hogy meg lesz elvileg az ajándékom számára!! Bár, kissé nehéz lesz a kivitelezése.. Egy bekeretezett képre gondoltam ajándékként, melyen mi ketten vagyunk. Ugyan van kép rólunk és minden mellékes apró dolgot el tudok intézni (a fotó előhívását Kriszi barátnőm által, a képkeretet pedig olcsón be tudom szerezni..), de kellene egyetlen egy kép amelyen igazán jól mutatunk. Ha ez az ajándék összejönne.. Nagyon boldog lennék. Ha pedig nem lesz számomra "megfelelő" kép, akkor majd kiválasztom valamelyiket a sok közül és lényegében ennyi.
Hogy hogyan lesz a továbbiakban kettőnkkel? Megmondom őszintén, fogalmam nincs, de nem is tervezgetek. Jön a második félévünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése