Szívtelenül...

Nagyon heves vitán vagyok túl, nem is olyan régóta Szabival. Csak ámulok és nézek magam elé, próbálom összerakni a kósza gondolatokat, érzéseket, próbálom a jót meglátni az eredményhez méltóan, de nem megy. Milyen eredmény ez egyáltalán?? Belül fáj nagyon valami még mindig, és az eszem sem tud ilyenkor békét hagyni gazdájának. Tudtam, hogy vannak és lesznek problémák.. mégsem gondoltam volna, hogy kerülhetünk olyan helyzetbe, amely veszélyeztetheti kapcsolatunk jövőjét, annak folytatását..
Most, a vita végével úgy érzem esélyem megint csökkent bizonyos szempontból. Talán nem kellene kimutatnom az érzelmeim, a fájdalmam, de egyszerűen letagadni is képtelen vagyok azokat.
Sokszor az ember olyan dolgokat kap, olyan dolgokat vágnak a szemünkbe, amit talán jobb lenne nem kimondani, még ha az igaz is. Sosem voltam ennek híve, mégis folyton ebbe a helyzetbe kerülök, magamnak nagyon szenvedést okozva! Az igazi nagy problémám az az, hogy nehéz megtartani büszkeségem amellett, hogy se magamnak, sem másnak ne okozzak fájdalmat. A kettő együtt, lehetetlen. Vagy erőre kapsz és kiszállsz a játékból, vagy gyenge maradsz és megalkuvó leszel, ezáltal fejet hajtasz, "minden rendben!"- címszóval.
Én, az utóbbi mellett döntöttem most, de ez nem is meglepő. Mindig is gyenge voltam érzelmek terén, arról nem is beszélve, hogy milyen szerelmes vagyok.. talán, ezek után még mindig. Azzal együtt, hogy megalkudtam, úgy érzem csalódtam is valamilyen szinten a "másik felem"-ben. De ezzel együtt feltehetem a kérdést, hogy megint mit vártam? Sosem lesz olyan párkapcsolat, ahol mindkét fél egyenlően szeretné a másikat... Sem ebben, sem pedig a szerelem nélküli párkapcsolatban nem hittem soha, de soha! Ehhez tartom magam. Igazán nem kellett volna sok, hogy kimondjam; Vége. Ami a legrosszabb az, hogy most is elönt a kétség, hibát követtem el azzal, hogy mégsem tettem meg. Olyan sértést kapott a büszkeségem a szívem.. Ez elég nagy és mély sebet ütött rajtam, és úgy érzem, semmi sem lesz már ugyanolyan...